A VÉGREHAJTÓK
A VÉGREHAJTÓK
Nem lesz már ebben az országban maholnap semmi; még szegénység sem.
Vagy hogy olyan szegénység leszen, hogy már a végrehajtók sem élnek meg.
Mert eddig olyan szegénység volt, hogy csakis a végrehajtók éltek boldogul.
Ők, akiket a szegénység emlői táplálnak, feljajdulnak a szegénység miatt, hogy az megöli őket.
Mennyi ellentmondás e nehány sorban.
S mégis úgy van.
Temesvárott a bírósági végrehajtók értekezletet tartottak és egy felhívást bocsátottak közre az ország valamennyi végrehajtójához, a »szeretve tisztelt« kartársaikhoz (no, ezek ugyan jól megválasztották a »szeretve tisztelt« jelzőt), hogy tömörüljenek együvé, alkossanak országos egyesületet, s alapszabályokat, ahol a támforrások és azok minősége megjelöltessék.
Minthogy a szentírás azt rendeli, hogy szeressük még ellenségeinket is, egész szeretettel fogunk csevegni a végrehajtók magasröptű törekvéseiről.
Hiszen végre is igaz, hogy ők szedik ki alólunk a vánkost és derékaljat – de én istenem, nem maguknak szedik azt el.
Ne haragudjunk rájok, uraim, akik arra a hivatásra lépnek, hogy kellemetlenek legyenek.
Dumas, az idősebb, egy maliciózus élcelő volt. De hogy magyar érzésű ember volt, tagadhatatlan. Mikor húsz frankot kértek tőle egy szegénységben elhalt végrehajtó temetésére, még egyszer annyit vett ki a zsebéből:
– Itt van negyven frank: temessenek el mindjárt két végrehajtót.
Dumas-nak rossz szája volt, mert megvágta a szeretve tisztelt kasztot, de jó volt a szíve, mert negyven frankot adott húsz helyett.
Én megfordítva szándékozom cselekedni, nem adok nekik negyven frankot, de adok egy jó tanácsot, mert egy tekintetben igazuk van a végrehajtó uraknak, s ez az, hogy a bíróságok kényének és szeszélyeinek nagyon ki vannak téve. Az egyes bírák tetszés szerint osztják ki a jövedelmező ügydarabokat köztük, egyik sokat kap, a másik alig valamit. A jövedelmezőbb ügyeket pedig maguknak osztják ki a bírák.
De ezen csak a miniszter Pauler segíthetne, ha valami rendelettel szabályozná a köztük való munkakiosztást. Csakhogy ez elérhetetlen, mert ott kellene kezdeni, hogy Paulert szabályozza valaki.
Ami azonban az ő famózus ideájukat illeti, országos egyletet alakítani, s országos kongresszusokat tartani, az meglehetős komikus, s hasonlít a korcsmárosok múlt heti mozgalmához.
Mert tessék, kérem alássan, elképzelni kétezer végrehajtót egy rakáson, akik arról tanácskoznak, hogy miképp javítsák meg sorsukat, mikor az ő sorsuk csak úgy javul, ha a többi élő emberé romlik.
Kétezer végrehajtó. Milyen arcok lehetnek azok között! Kétezer ember, aki a szegénység könnyeiből főzi levesét. Akiknek az emberi nyomor a domíniuma.
S akik nincsenek megelégedve az eddigi birtokukkal, akvirálni akarnak.
Már magában véve is a kongresszusok szerencsétlen mániává kezdenek elfajulni. Mindenki tart már kongresszusokat. A jogászok, az orvosok, a patikáriusok, a kéményseprők, tűzoltók, sőt újabban a vidéki szerkesztők is. Már csak az egy Kozarek van, aki boldogtalan, hogy ő nem gyűjtheti össze szeretve tisztelt kollegáit, mert egyedül lévén az országban, nem alkothat egyesületet a szakma tökéletesbedésének érdekében.
Ezért hát lehetetlen volt meg nem ereszteni ezt a kis szatírát ama felhívásra, melyet a bobdai Gyertyánffy Béla végrehajtó elnöklete alatt megtartott értekezlet bocsátott ki Temesvárott.
Hiszen tulajdonképpen van valami igazuk, mert mindenki aggódik a saját sorsán, s kötelessége azt kedvezőbbé tenni – de mégis olyan formája van a dolognak, mintha a doktorok mintegy a közegészségügyi tanács ellensúlyozására szervezkednének, mert kevesen vannak a betegek.
Azért hát én csak azt tanácsolom a szeretve tisztelt uraknak, hogy ugyan ne izéljenek…
Mire való az, ilyen rossz tréfákat csinálni!
Ha a végrehajtottak nyugton vannak, hogy mernek akkor panaszkodni a végrehajtók?
