A SZÁZKEZŰ EMBER
A SZÁZKEZŰ EMBER
(Az új ref. főgondnok)
A magyar társadalomnak apródonként egy új osztálya támadt: a volt miniszterek.
Ez a legkétségbeejtőbb klasszis. Emberek, akik már mindent elértek, amit elérhettek. (Kivált az ezutáni exminiszterek, mert ezek már a penziót is elérik.) Nagyságok, akiket már nem ösztökél és nem ingerel semmi, akik följebb nem mehetnek, csak lejjebb. Mert kivált nálunk bízvást fel lehetne írni a miniszterek dolgozó termeire: »Ti, akik innen kiléptek, mondjatok le minden reményről.«
A miniszterség bizonyára nehéz pozíció, de az exminiszterség még nehezebb. Ritka lelkierő és polgári erények kellenek ahhoz, hogy törhetetlen munkakedvvel töltsön be kis pozíciókat az, aki valamikor nagy pozícióban állt.
Az exminiszterek folyton szaporodnak s ez új társadalomnak majd minden új polgára igazolja fentebbi állításomat. A kimaradt excellenciák abba a nézetbe süppednek bele, hogy már őnekik semmi teendőjük a világon (vagy derogál nekik talán kisebb ponton a munka) s átunatkozzák hátralevő életüket, vagy pedig terveket szőnek, nyíltan és homályban, az elhagyott hatalom visszaszerzésére.
Így van ez talán mindenütt a világon, de még inkább így van nálunk – ahol nem a munka, hanem az állás minőségére kevélyek az emberek.
S az exminiszterség keserű talán mindenütt, de szintén sehol sem annyira, mint itt, ahol az államférfiak többnyire lejárják magukat a miniszterségben s nem reparálódnak meg a közvélemény által. A miniszteri paloták portásai igazán azt mondhatják erre a külső világra, hogy olyan az az eltávozott miniszternek, mint a pokol, ahova sokan eljutnak, de soha még egyik sem tért vissza.
S honnan van az, hogy vissza nem térnek többé? Mert nem dolgoznak többé. A munka mindent megújít, még az exminisztereket is. Lekopik róluk a penész, s új zománcot, fényt nyernek általa.
Valamennyi volt miniszter közül ritkaságképpen vált ki Tisza gróf s lett az ország egyik leghasznosabb polgára. Körülbelül tizenegy év előtt hagyta ott a közlekedésügyi miniszterséget s azóta bizonyosan dolgozott annyit, mint két miniszter, huszonkét esztendő alatt.
Ő bezzeg nem vesztette el munkakedvét, nem játszta az elfáradt nagyurat, aki fényes pályáját befutotta s a tekintély nimbuszával övezett fejjel nézi a világ folyását fumigálva.
Ahol valami munkát talált, odaállt. Nem ahhoz a munkához, amelyik könnyebb vagy amelyik csillogóbb, hanem ahhoz, amelyik közelebb esett. Egyet sem kicsinylett. Az egyik nap szobrot tervezett valamely elhalt írónak és segített előteremteni rá a szerény költséget. Másnap már a delegációban elnökölt s éppen olyan jól, lelkiismeretesen végezte az előbbenit, mint az utóbbit. Tisza gróf még egy képet is olyan figyelemmel, gonddal tervez ki, mintha sohasem járt volna az esze nagyobb dolgokon.
Fölépítette Szeged városát, helyreállította pénzügyeit, csinált töltéseket, harcolt, diplomatizált Szeged érdekében a világ nyolc tája felé s még arra is ráért eközben, hogy Szirákynak, a szegedi bicskásnak kirajzolja saját kezűleg, milyen alakú bicskákat csináljon ezentúl: hogy nemesítse vele az ízlést. S éppenúgy tudott örülni annak, hogy már ezentúl szebb alakú bicskák lesznek Szegeden, mintha egy-egy palota támadt a földből, vagy ha szerencsésen keresztülvihetett a képviselőházban valamely fontos dolgot.
Nem ok nélkül adjuk e soroknak azt a címet, hogy a százkezű ember. Mert egészen úgy veszi ki magát, mintha száz keze lenne. Mikor Szegeden lakott is, a pestieknek mindig úgy látszott, mintha itt laknék. Hiszen a helyes percben mikor szólnia kellett, mindig ott volt a helyén a Házban. Vagy ha jelen kellett lennie valamely értekezleten, ki tudja, hogy és honnan, de mindig ott volt – mintha csak a mellékszobából lépne ki.
Egyetlen egyszer történt, hogy nem volt itt. Munkácsy azt sürgönyözte egy nyáron, hogy jön. Éppen holt szezon volt hát nagy zavarba jött az itteni maradék társadalom, és azt sürgönyözték neki vissza, hogy halassza el, jöjjön később, majd ha Tisza Lajos itthon lesz, mert addig itt nem lehet semmi nagyobb dolgot csinálni.
Szeged is csak úgy van vele: amióta nem lakik is ott, csak olyan nekik, mintha ott lenne. A száz keze közül örökké ott mozgat, igazgat vagy negyven. Ha Vakkantó Mihály uramnak a kerítése bedől, még az is szomorúságot okoz Tiszának, s eltöpreng rajta innen, hogy miképp kellene neki azt a kerítést újból megcsinálni – szebbnek.
Az ilyen főúr aztán, akinek annyi gondja van és szereti a gondot, igazán megérdemli a főgondnokságot.
De iszen okos emberek a kálvinisták, jól ki tudták ők választani, hogy kit tegyenek a torony tetejébe.
Az új főgondnok (ki ma foglalta el ünnepélyes beszéddel díszes állását) már elöljáróban is megpendítette azon eszméket, melyekkel a protestáns egyházat szaturálni kell, hogy az legyen, ami századok előtt, a szabad gondolkodás melegágya.
A protestáns vallás hajdan falat emelt, az igaz – de maga mögött. Hogy a maradiakra vissza ne tekintgethessenek a haladók.
Most egy idő óta támadnak vezérek, akik a sereget arccal visszafelé fordítják s akkor természetesen elül áll a fal, s nem lehet tovább haladni miatta.
Tisza gróf már épített falakat. Ha tudott építeni, hát bizonyosan tudni fogja azt is, hogy kell bizonyos falakat elbontani.
