A VERES HÁZBÓL
A VERES HÁZBÓL
Megirigyeltem az én kollégámat, Scarront, aki a Sándor utcai országházban grasszál gonosz malíciájú karcolataival.
Hát hiszen hacsak az kell a közönségnek, írok én ezeknél különbeket.
Honatyák gyűlése megszokott dolog! Én a honanyák gyűléséről írok karcolatot, ha megharagszom.
Éppen kapóra jött ez az én ötletem, a Nőképző Egylet tartotta vasárnap az évi közgyűlését a Zöldfa utcai veres Házban (bizonyosan az elnöknő neve miatt van veresre hagyva a ház fala.)
Csinos kis épület, úgy néz ki, mint a torta tetején egy cukros házacska, amelyiknek felét már megették a gyerekek. Pedig nem úgy van, mert a fele még nem épült fel. Veres Pálné és Teleki Sándor grófné az orosz hódítási politikát tartották szem előtt, s mindjárt terjeszkedésre számítva, építették a kis cukros házacskát. Látszik a formáján, a delikát idomain, hogy asszonyok építették.
Mindjárt a kapuban ott a két fehér márványtábla, melyen a nagy alapítónők nevei díszlenek. Ez oszt a becses névsor, nem az, ami a bálokról szokott megjelenni. A két márványtábla majdnem egészen tele van már nevekkel. (Hanem azért ne tessék megijedni; elfér még a margóra.)
Bezzeg itt a folyosókon nem csoszognak a Scarron pohos mamelukjai, kiket a szivarfüst elborít és a tömjénfüst izgat; fürge leánykák szaladgálnak szerte, vidám, üde kacaj cseng a Péchy csöngettyűje helyett.
– Melyik teremben van, kérem, a közgyűlés?
– A díszteremben.
– Elkezdődött már?
– Nem! Még csak gyülekeznek.
S valóban egyre jönnek az egyleti tagok, susognak a selyem szoknyák a folyosókon. Szép fehér hajú matrónák, délceg, sugár asszonyok lépkednek fölfelé a lépcsőkön komoly, ünnepélyes arccal. Jólesik nekik ez a játékosdi, s ügyesen tudják tettetni a komoly férfit.
Itt igazán érzik, hogy ők vannak. Ez a ház egészen az ő házuk s kőben kifejezett értékük.
A mai generáció, mely nőket csak a kávéasztalnál, a sétányokon, az estélyeken és pipereasztalok mellett lát csoportosulva, ha gondolkozna rajta, még azt gondolná, hogy a Bornemissza Annák, Lorántffy Zsuzsannák és Brunszvik Terézek talán nem is szültek leánymaradékokat.
Lépjünk be a terembe, és íme kitárul egy szokatlan kép, ha újnak vesszük, nagyon is új, de vehetjük réginek is, s akkor nagyon is régi. Asszonyok országgyűlése. Erdélyben láttak már egyszer ilyet az ősapáink.
Ott is olyan hosszú, zöld asztal lehetett, s azt mind asszonyok ülték körül, de akkor egyébről tanácskoztak: Erdély ügyeiről. A szép fehér ujjak bele voltak mártódva a politikába.
Most már azt mondják, hogy a politika nem való az asszonyoknak. Igaz is.
De vannak olyanok is, akik azt mondják, hogy a közügyek sem valók az asszonyoknak, s kárhoztatják az egyletezést.
Ejh, uraim, önök nagyon is elhamarkodva ítélnek. Méltóztassanak idejönni egy órára és szétnézni. Honnan, miről tanácskoznak itt a hölgyek?
Arról, hogy miképp neveljék a leányaikat.
Erre már csak mégis kompetensek.
Az asztalfőnél a két elnök ül, Veres Pálné és gróf Teleki Sándorné. A falról, mintha színezett árnyékuk volna, két kép tükrözi őket vissza. Két példányban vannak, de bár volnának ezerben – elevenen.
Távolabb a tisztviselői kar, a választmány s a sok színes strucctollas kalap mellett egyetlen barna szakáll – a notáriusé.
A terem falai körül a székeken a hallgatóság ül (ez a karzatot pótolja), egypár öregúr, nevelésügyi barát, tanár és egypár hű férj, aki a felesége nyilvános szereplését jött figyelemmel kísérni. (Nemhogy főznének azalatt odahaza). A terem előhajójában egy kosár virágbimbó: serdülő deli lánykák. Ez az országgyűlési ifjúság. Nagy áhítattal hallgatják az öregeket… bocsánat, – az előhaladottabb korúakat.
Éppen az elnök olvassa szép és sok magvas gondolattal gazdag megnyitó beszédét. Ülve olvas s egy kis palóc accentussal, ami még szebbé teszi a beszédét. (De jól járna azzal a beszéddel valami képviselő, mert becsületet szerezne neki a tanügyi költségvetés vitájánál.)
A csöngettyű (mert van ám csöngetyű is, csakhogy nem kell használni) nyugodtan pihen az elnökök előtt. Zaj itt soha sincs, csak legfeljebb kellemes zsongás, amely olyan, mint a zene. A »rendre«, »helyre«, »ohó« szavakat itt nem ösmerik. Minden simán megy, s lelkes »éljen« hangzik fel, mikor az elnök bevégzi az olvasást.
Most egy fiatal hölgy lép elő… Ez a pénzügyi előadó. Milyen különbség közte és Hegedüs Sándor között! Dallamos hangon, kedvesen csevegte el a pénztár állapotát. Plusz, mégpedig jókora plusz. Pedig nincs ám a számokban semmi szapárizmus.
Ez is megérdemli az éljent.
Következik a jelentés. De, én istenem, micsoda jelentés az! Csupa öröm, csupa tavasz. A napsugár süt be az ablakokon, virágok hajtanak ki a sima padlóból, s előttünk kezd megtelni az egylet pénztára csengő aranyokkal. Nincs itt semmi szomorú jelenteni való. Gyarapodik, vagyonosodik az egylet.
A komoly úrhölgyek arca csupa mosolygóra válik. Már-már látják a jövőt, mikor egész tündérpalotává nő ki a Zöldfa utcai veres ház, s a király leányai is ott fognak nevelődni magyar honleányokká.
De jól tudja azt Veres Pálné, hogy valamint elégedetlen elemekkel kényelmetlen előre haladni, éppen olyan nehéz a megelégedettekkel.
Azért hát előveszi az ő kormányzási taktikáját, s kilépteti a sorból az elégedetlen Bihari professzor urat, aki bizony egy kicsit hosszadalmas úriember és amellett unalmas (pedig tanulhatna egy kis parlamentarizmust a hölgyektől), de amellett jóakaratú ember, mert ő még mindig nincs megelégedve az egylettel.
Mind szép ez, ami van, de hát még az, ami nincs! Pedig még az is valami. Nyári torna van, de téli torna nincs. Azután meg az is megilletné az intézetet, hogy tanítónői okleveleket adhasson. (Ugyan mi ne illetné meg ezt a derék intézetet?)
Miután ezeket így elmondá Bihari uram, a hölgyek arca ismét komollyá válik. Egy-egy kecses fejbólintás jelzi imitt-amott, hogy egyetértenek az előtte szólóval.
Hanem Gönczy Pálné úrhölgy emel szót, s szépen kifejti, hogy maradjon a dolog a régiben, aki sokat markol, keveset szorít, nem kell a szegény Tréfortot bántani, úgyis tesz az eleget. Rossz szokás mindig azt a paripát sarkantyúzni, amelyik úgyis legjobban szalad.
Megörültem a Gönczy Pálné felszólalásának, mert íme ez az első nyoma, hogy itt is lehetséges a pártképződés. Íme a konzervatív elem.
Talán győzne is Gönczyné, de már a beszédje alatt is izgatottan rázza fejét Veres Pálné, s Teleki Sándorné sem helyesli. Fekete szemeiben megcsillan a Telekiek ellenzéki villáma: »Megillet minket ez a jog, s ha megillet, akkor el is megyünk érte Treforthoz«.
Némi zsibongás támad. A választmányi hölgyek észrevételeket váltanak egymással. Veres Pálné a csengettyűt nézi, de azért mégsem nyúl hozzá. Nagyon erős eszköz volna az itt. Egypár szóval magáévá teszi Bihari úr módosítványának a tanítónői diplomákra vonatkozó részét, s azután fölteszi a kérdést:
– Elfogadják?
Egyetlen hang sem emelkedik most már ellene.
Íme a mameluk elem.
Gönczy Pálnét leszavazták. De ő azért nem csinál frontot, mint a haragos konzervatívek egyebütt. Mosolyogva adja meg magát a kis köztársaság többségének.
Így végződött be az ülés, melynek utójátéka most már a Trefort szobájában játszódik le a kiküldendő deputáció előtt.
Semmi kétség, hogy megadja nekik a tanítónői diplomaosztás jogát.
Megérdemelnek minden jogot, amit a miniszter adhat, mert megszerezték maguknak s saját erejükből azt a jogot, amit a miniszter nem adhat. A jogot, hogy azt mondhassák: »A mi múltunk, a mi szószólónk«.
Az országos nőképző egylettől, a haladás és emelkedés attributumait megtagadni olyan hazafiatlanság lenne – hogy arra már nem elég a karcolat, ahhoz már pasquill kellene.
