A MINTAMINISZTERIUM
A MINTAMINISZTERIUM
Ma a kioszkbeli kávézó asztalunknál (ahol sok idegen úriember megfordul) egy előkelő állású öregúr panaszkodott nagy keservesen:
– Megnéztem tegnap a kiállítást, de biz én őszintén bevallom, nem amiatt jöttem, hanem egy sürgős és nagyon fontos ügyem van a miniszteriumban.
Az első dolgom az volt, mihelyt megérkeztem reggel a vonaton, feketébe csaptam magamat, s beállítottam a miniszteriumba.
Egy szobába nyitottam, ahol egy pockos, penészszínű úr szuszogott a díványon fekve, s egy másik keszeg kinézésű pedig járkált fel s alá cigaretlizve.
– Mi tetszik ? – kérdé a keszeg kinézésű tótos dialektussal. (No, ez bizonyosan Sáros megyéből való.)
– A nagyméltóságú urat keresem – mondám.
– Áz nincs itt, sőt nem is lehet itt, mert beteg.
– Akkor az államtitkár úrral szeretnék beszélni.
– Az még úgy sem lehet itt . . mert még meg sincs.
– Hát a tanácsos úr?
– No, az meg éppen nem lehet itt, mert már meghalt.
– De hát ki van itt akkor ? – kérdém kissé ingerülten.
A keszegképű gondolkozott egy darabig, és némi kontemplálás után habozva felelte:
– Hát mi vagyunk itt.
És gyanakodva végignézett magamagán az átellenes tükörben, ha valóban ott van-e.
– A Dorner–Kovács-féle ügyben jöttem.
– Áz sincs itt !
– Dehogy nincs, kérem. Hiszen itt van róla az iktatószám még a múlt évről 23276–1884.
– Áz akkor meglehet – szólt megdöbbentő orrhangon –, de hát áztán?
– Szeretném tudni, mi történt ebben az ügyben.
A keszegképű nagyot fújt a cigaretliből, s aztán haragosan csapta ki a csutkáját a nyitott ablakon.
– Semmi sem történt – mondá dölyffel –, micsoda jogon egzaminál ön bennünket ? Itt nem szokott semmi történni.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Melyik miniszteriumban volt ez ? – kérdé egy naiv hallgató az asztalunknál.
»Ej, no – kiáltott közbe nevetve az egész társaság –, hiszen a gyerek is kitalálhatja, hogy ez az igazságügyminiszteriumnál történt.«
…Valami hát még ott is szokott történni.
