A MARHÁK KÖZÖTT
A MARHÁK KÖZÖTT
Az ökrök mindig nagy szerepet játszottak Magyarországon. Mindenféle alakban. Még a politikába is belebőgtek néha. Tavaly például kevés híja, hogy meg nem buktatták a kormányt Marcheggnél. Hogy még milyen alakban is szerepeltek egyszer-másszor, annak most békét hagyok.
Hanem az egészen ökörhöz méltó ambíció és irány, amelyre most léptek, hogy ott a kiállításban mutogatják magukat más oktalan állatok társaságában.
De senki se higgye, hogy ezek amolyan közönséges marhák, aminőket úton-útfélen láthatni. Hátrább hitvány igavonók, horpadt hátú tehenek, kócos borjúk! Ez itt, a marha arisztokrácia !
A legnemesebb fajok és nemzetségek együtt, a sárgásbarna simmentali, a sóskifli szarvú allgaui, a nemes fejű fekete hollandi, az óriási berni, a fehércsíkos pinzgaui, a köpcös molltali, a tagbaszakadt inntali és a kevély tartású magyar a nagy villás szarvaival.
Ott állnak sorba, egyik szebb, mint a másik. S minél nagyobb marha valamelyik, annál lustább. A Wenckheim Viktor 1160 és 1165 kilogrammos ökrei, melyek ezer »biká«-ért adattak el (láttam én már drágább ökröt is), már szuszogni is alig bírnak, s valóságos esemény, mikor valamelyik elefántszerű testét megmozdítja.
Némelyiknek egész genealógiája ott ragyog a táblára írva, hol és mikor született, ki volt az apja, anyja. Az ember szinte megsajnálja az ökörnél, hogy a nemzetségnek immár vége kell hogy szakadjon.
Sőt – áruljuk el –, bizonyos pikáns hangok kezdenek emelkedni az ökrök ellen, hogy amennyiben a kiállítás tenyészkiállítás: e szerencsétlen eunuchoknak joguk sincs jelen lenni.
Meglehet, de én az ökröket pártolom. (Mert az ökrök pártján jó lenni.) Igaz, hogy tenyésztési szempontból az ökör nem számít, de a felületes publikum ezekben is gyönyörködik. Hiszen a legnagyobb csoportok a csodaborjút nézik, akinek hat lába jutott a gondviseléstől, úgyhogy kettőt belőlük a hátán hord. (Jól járt, hogy nem embernek született, mert nem győzné magát csizmával.)
Csupa gyönyörűség elnézni az egyes marhacsaládokat, a dühös tekintetű bikákat barna karikákkal a szemük alatt, a jámbor teheneket roppant tőgyeikkel, a kis lihegő borjúkat, melyek szelíden nézegetik a kicifrázott istállót.
A legszebb példányok vannak itt összehozva. Mindenik külön-külön egy mintaállat !
Egyszóval olyan zártkörű társaság, amelyikbe ritka állat léphet be. Nehány nem idevalót ki is utasított a rendezőség, így a Dreher állatjait. Szerencse, hogy az ökrök nem ésszel felruházott lények, mert Dreher állatjainak ebben az esetben illendő lenne megverekedniök a kiutasításért.
Amennyiben a közvélemény nem lehet indifferens a marhákra nézve, megsúghatjuk, hogy a közvélemény szerint a gr. Almási magyar bikája a legkülönb. De nagy feltűnést kelt két villogó, simaszőrű berni bika is. Ha szavazásra kerülne a dolog, ezek is sok voksot kapnának.
Az állatok többnyire szép toalettben jelentek meg; föl vannak szíjazva, a kisbéri bikáknak pláne egy-egy karika van az orrukon keresztülhúzva, melyből a gyeplő kezdődik, s a fejnél valóságos diadém formát vesz fel. Csak a báró Üchtritz állatjai jelentek meg cinikus módon kóckötéllel !
Annál nagyobb pompával mutatta be az ő gyönyörű üszőit (ezek a tehén-bakfisok a legszebbek a kiállításon buta, de ártatlan nézésükkel), tehenét és bikáját Légrády Károly. (Egy személy azzal a Légrády Károllyal, aki a terménykiállításon a spárgáival, barackjaival és rózsáival tett föltűnést, aki viszont egy személy azzal a harmadik Légrády Károllyal, aki a műipar terén a Szent István-képpel érdemelte ki az első jutalmat.) (S végre egy személy azzal a negyedik Légrády Károllyal, aki a »Pesti Hírlap«-ot kiadja.) Olyan ízletes dekorációkat csinált nekik, hogy az már mégis sok ebben a szűk világban. Igaz, hogy megérdemli az olyan tehén, mint az övé, mely tizenhét liter tejet ad.
Hasznosabb tagja ez az emberi társadalomnak sok okos embernél.
Nemcsak maguk az állatok rendkívül érdekesek (még a laikusra nézve is – hát még a gazdára és szakemberre !), hanem a kíséretük is. A különböző uraságok gulyásai, ezek az originálisabbnál originálisabb pofák, a kisbéri gulyások díszviseletükben ostoraikkal, a berniek tiroli fövegjeikkel, az előrekunkorodó kakastollaikkal.
A kiállítók leginkább főurak. Csak imitt-amott bukkan ki egy-egy szerényen hangzó név. Zsidó kiállítók is feltűnő kevesen vannak, pedig a jó marhalegelők jó nagy része az övék már (és a pálinkafőzők is), ahol legjobban lehet nagy és szép állatokat produkálni.
Egypár politikus is ott szerepel – az állatjaival. Sennyei Pál hat tehenet küldött, a Kedvest, a Ravaszt, Hattyút, Medvét, Tulipánt és a Csárdást. Móricz Pál természetesen bikákat állított ki. Szapáry Gyula üszőket, Karátsonyi Guidó tinókat, gróf Andrássy Gyula egy tehénkét, Mixich Kálmán főrendi tag is itt lép először a nagyobb nyilvánosság terére két bika és két üszővel. (Pedig neki mint kormánybiztosnak a kormányt kellett volna kiállítania, mint az ő legjobb fejőstehenét.)
No, de ne csináljunk rossz vicceket ! Végigjártuk az egész kiállítást, s arra a meggyőződésre jutottunk, hogy Magyarországban eddig is voltak ugyan barmok, de ezentúl még különb barmok lesznek.
Ne apprehendáljatok, kedves ökrök és borjúcskák, e sovén kifejezésért. Immár búcsút veszek tőletek. A viszontlátásig, állatkáim – Marschalnál !
