I. Bevezetés
I. Bevezetés
Már vagy öt éve irkálok arról a témáról, milyen a képviselő »itt«. Mit eszik, mit iszik, hogy beszél, miképpen viselkedik. Meglehetősen kimerítettem a képviselői életet minden oldalról, csak egy mozzanat maradt eddig homályban, hogy milyen a képviselő odahaza, a választói között.
Pedig az sem érdektelen dolog. Hányszor látjuk őket, amint itt az országházban hazabeszélnek. Megkóstolom már egyszer, gondoltam magamban, hogy milyen íze van annak, mikor otthonról idebeszélnek.
S így lőn, hogy fogtam magamnak egy képviselőt, s vele mentem a kerületébe. Természetesen mameluk képviselőről van szó, mert az ellenzéki embernek elég egész ellenzéki korára egy oráció. Olyan az, ha egyet összekomponál, mint egy amulett; mindenre jó, mindenre használ neki. El lehet mondani lagzin, keresztelőn, országházban, beszámolóasztal előtt, disznótoron, mindenütt egyformán hat. Az ellenzéki ember nadrágszíja mindig egy ugyanazon likra van bekapcsolva.
Meg sem nevezem az illető tisztelt útitársamat, csak a kerületéről jegyzem meg, hogy ott kezdődik, ahol a vasút végződik, az ezüst vizű Olt mellett, közel az ország széléhez. Tiszta székelyek lakják. Olyan velök az ország térképe, mint a székely vászon, hogy közel a szélekhez piros csík van beleszőve.
Hanem ugyancsak messze estek az én székelyeim nagy Magyarországtól. Az ember el sem hiszi, hogy ők voltak ebben az országban legelőbb; úgy néz ki a dolog, mintha elkésve jöttek volna, azért jutott nekik olyan kis darabka a mappán. S azt is örökösen vérrel kellett öntözni. Azért látszik nekem piros csíknak az a hely, ahol laknak.
Elmarad mögöttünk egy nagy lompos oláh terület a hírhedett Balázsfalvával, azután egy gyönyörű tájék következik, a szászoké, búbos sajátszerű templomaikkal, s a középkorias Segesvárral. Mindenik nép rányomta a saját karakterét még az anyaföldre is, mely élteti őket, de az anyaföld nem nyomta rá a típusát mostoha, gonosz gyermekeire.
Ej, mi közöm nekem az oláh és a szászhoz, minek bosszankodjam én most a gőzparipára, mely az ő vidékükön végigprüszköl? – Vasúton nem mehettem a székelyekhez, felöltöm hát a bűvös bocskort (úgyis az a leggyorsabb közlekedési eszköz a székely népmesékben), s hipp-hopp, ott vagyok, ahova a szívem húzott, a szép Háromszéken.
Hosszadalmas volna benyomásaimat apróra leírni, mert ki ne ismerné a székelyeket, ha másképp nem, szóbeszéd után. A legvitézebb, legkedvesebb népfajt, melynek asszonyait tündéreknek képzeljük, férfiait pedig délceg, daliás alakoknak.
S habár a valóság lefarag valamit a termetekről, mert többnyire zömök, tagbaszakadt legények a székelyek, szikárak és korán vénülők az asszonyok: mihelyt elhagyjuk őket, azonnal megint leteperi a valóságot a régi nimbusz, mellyel minden magyar embernek a lelke mintegy meg van rakodva a székely dicsőség nyomása alatt, s megnőnek a székely férfiak a fantáziában újra daliáknak, s a székely asszonyok Vénuszoknak.
Nyájas, de bús őszi napfény önti el a vidéket. A »szép mező« hóharmatos füvein mintha valami borongós árnyék feküdnék. A hatalmas havasok zordonul tekintenek alá messziről fehér ormaikkal. Panaszos zúgás hallik az előpataki erdőből, s lágyan, szelíden hömpölyög el Ilyefalva mellett az Olt.
A vidék tele van rakva népes falvakkal. A templomok majd mindenütt dombokra vannak építve, középkori erődítvényekkel körülvéve. Mind egy-egy vár volt. Nem kell ide kalauz, aki a csatatéreket mutogassa. Az volna itt a nagy historikus, aki olyan helyet mutatna, hol csata nem volt. Ahol ez a szép gyep nő a templomok körül, ott mindenütt vér folyt valamikor. Az ódon templomfalakon többnyire ott áll az evangyéliumból vett felirat: »Ez a hely az isten háza, az imádkozás háza«. Pedig írhatnának oda egyebet is. Imádkoztak itt eleget a karddal is, nemcsak az imádságos könyvből.
Egy székely falut, Árkost, körülményesebben megnéztem. A székelyek igen tisztán laknak, s mondhatni, némi fényűzéssel a magyarországi parasztokhoz képest. Minden székely házban két szoba van, az egyik csinosabb, ahol a vendéget fogadják, a másik, ahol laknak. Hétköznap délután lévén az idő, egyetlen férfit sem találtunk a faluban, mind kint dolgozott a mezőkön, de a falakon függő szerszámok mutatták, hogy egyébbel is kénytelenek foglalkozni, nemcsak a mezőgazdasággal. Az asszonyok sem elégednek itt be pusztán a háztartás vezetésével és a gyermekneveléssel, ott a szövőszék s egyéb női foglalkozáshoz szükséges kellékek minden házban. A székely szobák díszét többnyire cseréptálak és női kézimunkák képezik, mondhatni meglepő ízléssel. Az üveges almáriom és a nagy, zöld cserép búboskandalló a tűzhely fölött éppoly elmaradhatlan a székely lakásban, mint a kapukon a középen egy kuglibábszerű cifrázat, melyet ők »kopjá«-nak neveznek.
Székely dialektus nincs, csak némely szavakat ejtenek ki elütően, s az »o« betűt úgy hangoztatják, hogy abban az »a« betű is benne látszik lenni; eredetiségüket a sajátszerű kiszólásaik teszik.
Ideírok például, de nem – mint a népszokásgyűjtők szokták – egy összekeresett, hanem egy egészen hű diskurzust. Az egyik székely udvaron megszólítottam egy kis leánykát.
– Hogy hívják magát?
– Veres Anna, szolgálója az úrnak.
– Ki van itthon, kis lányocskám ?
– Mü ketten vagyunk itthan az anyámmal, instálam.
A székely menyecske (NB. a menyecske itt nem jót jelent) kijött erre, s nyájasan, kedves, finom mosollyal vezetett be a szobába, elénk rakva felülmúlhatlan szívességgel, amije volt.
– Hol az ura ? – kérdeztük.
– Nem beszéllettem véle reggel óta. Nyilván bément, instálam Szentgyörgyre. Csutlik-botlik a szegény emberem, csak az álmát látom, heteken át.
A szobákat az egész székely földön ilyenkor almaszag árasztja el. Rengeteg almájuk termett, de az ott rohadt el, mert nincs rá piacuk. A legszebb fajú almák és körték teremnek náluk, aminőket Szegeden tíz krajcárjával adnak el a termelők egyenesen a kertből. Itt semmi áruk nincs. A székely gyerekek utcahosszat labdáznak, és hajigálják egymást velök.
Még egy körülmény tűnt fel nekem, hogy majd minden székely házban ott függ a falon Tisza Kálmán arcképe. Hanem az igaz, hogy még – balközépi korából.
*
Most pedig hagyjuk a többit holnapra.
