II. A mosogató asszony
II. A mosogató asszony
De a népkaraktert nem abból szeretem megítélni, amit tegnap leírtam. A néprajzi külsőségek csalékonyak. Sokkal jobban tetszett nekem, mikor másnap összegyülekezve láttam Sepsiszentgyörgy református lakosságát a templomban, s megösmertem az igét, mellyel táplálkoznak.
A templomot ma nyitották meg először hosszabb idő óta, mert már nagyon vedlett állapotban lévén, a nyár folytán kitatarozták, kifestették színesre, a szószék is nagy átalakuláson ment át, s új lilaszín bársonyfüggöny jutott rá, míg az oltárt pótoló asztalkát arannyal hímzett halaványrózsaszín selyemtakaró ékesíti.
Mindezen új tárgyaknak nagy híre ment Szentgyörgyön. Kivált a selyemtakaróról és a padmaly cirádáiról keringtek érdeklődést keltő variációk, tehát színültig telt meg az ódon templom, melynek bástyafalai mutatják, hogy nem egyszer állott előtte ellenség, sőt egyszer a század elején maga az isten is ellene fordult a saját házának, s fölháborítá és megindítá alatta a földet, úgyhogy akkor nagy romlásba esék, de a székely hívek, akiket az isten annyi alakban tett próbára, megmutatták, hogy haragjában is hívek hozzá, a földindulás által megrongált templomot fölépítették újra.
Örömsugárzó arccal nézegették a megszépült szent hajlékot, tiszteletes Révai uram (régen nem hallottam ilyen jeles szónokot) prédikációja tárgyául is a templom újra való megnyitását választá, s a könnyezésig hatotta meg híveit; megmagyarázván nekik a szentírásból és a magyar költészetből vett idézetekkel a templom jelentőségét.
A templom az övék, az ő őseik építették, nekik hagyták, hát méltán lágyulhattak el – de nekünk, idegeneknek is édes meleget árasztott a szívünk környékén, mikor Lukács evangelista egy-egy mondása mellett nyomban következett a Vörösmartyé, a Pál apostolé mellett pedig a Kölcsey Ferencé.
…Milyen szépen fonja össze ez a pap a magyar irodalmat a szentírással ! Az írókból csinál apostolokat, s az apostolokból… (de már a szegény apostoloknak nem kívánom, hogy magyar írókat csináljon belőlük).
Vége lett a prédikációnak, s ekkor következett egy hosszú lajstrom. A szószékről olvasta fel, kiknek a kegyes adományai tették lehetővé, hogy az Úr háza megszépüljön.
Egy előkelő úrnő ajándékozta a selyem asztalterítőt. Egy másik úrnő ajándékozta a szószék új bársonyát. Egy derék polgár viselte saját költségén az asztalosmunkát.
S így jöttek lefelé a lajstromon a jelentéktelenebb, kisebb adományok.
Míg végre elhangzott az utolsó, a legkisebbik is. »Császár Anna napszámosnő, ki két napig mosogatta meg a padokat és ablakokat, két napi napszámját adományozta.«
Hogyan, ez volt a legkisebb adomány?
Hisz ezt kellett volna a legelöl említeni, mert ez volt a mai istentiszteletnek a legszebb pontja.
Ebből okoskodom én ki, hogy a székely nép még ma is olyan erős, olyan nagy, mint valaha volt.
Egy csomó öreges, kopott ruhás anyóka üldögélt hátul az orgona alatt.
Szerettem volna kitalálni, hogy melyik légyen Császár Anna ? Mert bizonyosan köztük ült a zsoltárokat énekelve azokban a szépen megmosogatott padokban.
Egész nap a kálvinista tiszteletes beszédjével voltam bételve, mígnem aztán este a szentgyörgyi főtisztelendő plebános úr kerekedett felül.
Csupa keresztények ültünk a bankettnél, csak egyetlen szál zsidó az asztal végén.
Folytak a felköszöntők, melyek mindég azzal kezdődnek: »Uraim, töltsünk poharat!« (Ez a mondat amolyan bevezetésfélének van kigondolva, hogy addig a zaj lecsillapuljon.)
Felköszöntötték a főispánt, a képviselőt, aztán sorba a főembereket, míg végre fölemelkedék főtisztelendő Kovács Simon úr, és felköszöntötte azt az egyetlen zsidót az asztal végén.
Ilyen verseny folyik a székelyföldön ma is még a protestánsok és katolikusok közt.
Lehetetlen azt kiösmerni, kik a derekabbak.
