V. Itt és ott
V. Itt és ott
Hagyjuk azonban ezeket a szomorú dolgokat jobb időkre, s térjünk át arra, amiért jöttem, ti. tanulmányozni, hogy milyen a mameluk odahaza.
Hja, nagy ravaszkodás ez ! Sohasem hittem volna én azt, kérem alássan.
Hanem most már kitanultam, hát elmondom, hogy körülbelül miképp van.
Itt Pesten a mameluk örökké azon jajgat a Házban, a folyosón a miniszterek, az államtitkárok és mindennemű primipilusok előtt, hogy az ő kerületeért semmit sem tesznek, hogy ennyi meg ennyi esztendő óta egy körömfeketényi jó se történt ez irányban, hogy elvész az a kerület. A választók zúgnak és morognak.
Csak az egyik részök énekel: az, amelyik már koldus lett, a tarisznyával jár küszöbről küszöbre.
Ha itt festi a vidékét, rettentőn néz ki a választóföld.
Komor felhők húzódnak a határok fölött, a házak recsegnek és düledeznek, a nép éhesen lézeng az utcákon, a hidak karfái össze vannak töredezve, a vármegyeház fedelén becsurog az eső. A lovak kidőlnek a sáros utakon, s fájdalmasan nyerítenek. A fináncok bömbölve járnak a falvakban, s szaggatják le a szegény népnek a ruházatját. A vasúti vagonok nem tesznek egyebet napok hosszán, minthogy az elegzekvált vánkosokat és derékaljakat szállítják. Puhán alhatik legalább a szegény pénzügyminiszter…
…Hanem mihelyt a kerületbe ér le a képviselő, egyszerre megváltozik minden. Derült napfény pajkosan futkos a mezők kövér füvein.
Nincs már semmi baj. Vígan lengnek a zászlók a házak ereszein. Ha van még valami kívánnivaló, hát az is meglesz. Hogyne lenne meg. Nem kell búsulni.
Ami kevés jó történt, az egyszerre nagy dologgá lesz. A képviselő ráfúj, és nőni kezd, mint a hólyag. Azok a bizonyos »fekete pontok a láthatáron« piros pontokká válnak egyszeribe.
A képviselő szavaiban kitárul a titokzatos fényes panoráma, a jövő.
Beenged pillantani a nagy műhelybe, ahol a szerencsét kalapálják. A hallgató tömegek látják a miniszterelnököt, amint gondterhelten hajtja le fejét az asztalra, és felsóhajt: »Most már tennünk kell valamit ezért a szegény vidékért.«
A képzeletet végignyargaltatja a miniszteri bürók rengeteg szövevényében, a tömérdek paksaméták között, az egyik talán egy vasúti terv, a másikban, meglehet, iskola van, csak éppen alá kellene írni, a miniszter belemártja már pennáját a tintába, de éppen akkor nyit reá valami sötét ellenzéki alak, aki miatt már megint elmaradt az aláírás. Hanem meglesz, okvetetlenül meglesz.
A világ összes eseményei úgy vannak alakulóban, a szálak mind úgy futnak le a Bismarck gombolyagjáról, hogy az a kerületet naggyá tegye.
A parlament befolyásos alakjai éjjel-nappal nem csinálnak egyebet, mint hogy az idevaló emberek kitalált és kitalálhatatlan kívánságait hánytorgatják, de hát lassan megy, minden lassan megy, nem kell türelmetlenkedni…
A miniszterek csupa jószívű emberek, és mind bele vannak szeretve éppen ebbe a kerületbe. De hát itt már, hála istennek, nincsen nagy baj, jó termés volt, a gyümölcs szépen beütött, kurta tél jött, könnyű volt a jószágot teleltetni… egyszóval megvagyunk, hála istennek.
Ilyen kétféleképpen beszél a mameluk.
Ha itt van, a kerületének beszél. Ha otthon van, a generálisnak beszél. De lehet-e rossz néven venni? Hiszen éppen ez a nobilis ! Mert az volna az illetlen, ha ott fent beszélne a kormánynak kellemeseket a kerületről, s ha a kerületben mondana kellemetlen dolgokat a kormányról.
*
Most már joggal azt hihetné az olvasó, hogy mindazzal amit fentebb elmondtam, talán az én képviselő útitársamat parodizálom. Mintha talán ő beszélt volna ilyen kétféleképpen.
Nem, uraim. Ezt senki sem beszélte, ezt én magam gondoltam ki, de az eszmét, megvallom, az ő viselkedése adta hozzá. Mert annyi igaz, itt fent arról panaszkodik, hogy semmit sem tesznek a székelyekért, ott pedig mégis olyan kedvező színben mutatta be azt a semmit, hogy igazán valaminek látszott.
Úgy ? – gondoltam magamban. – Jó, hogy tudom. Majd megírom kiszínezve a jövendő kor számára ezt a keresztbevaló hazabeszélést.
Hanem ha mégsem hinnék, hogy nem ezt beszélte, inkább elmondom majd holnap, mit beszélt.
