A TEKINTETES MÁGNÁSOK
A TEKINTETES MÁGNÁSOK
A várva várt névsor végre megjelent a Budapesti Közlönyben.
A vezércikkírók nekirohantak, megmázsálták, mekkora súlya van együtt, azután szétmarcangolták, egyenkint latolván meg az egyéneket.
Az egyik kidobott három nevet, és betett helyette (persze csak képzeletben) új hármat, másik ismét kidobott és proponált három nevet (de természetesen mindig más három embert), amiből aztán nyilvánvalóvá lett az ellenzéki lelkek előtt, hogy egyetlen ember sincs a közvélemény ínyére, de ugyanily joggal okoskodhatott a kormánypárti is, hogy általános kifogás alá senki sem esett.
Egy hét kellett hozzá, míg ez a téma hozzánk, tárcaírókhoz jutott, hogy csináljunk belőle azt, amit akarunk.
Burghardt ellen emelkedtek ugyan komolyabb hangok, hogy nem kellett volna kinevezni, mert nem tud magyarul. (Hja, de akkor ugyan ki képviselné a szegény kimaradt indigenákat? )
Mixich Kálmán ellen azért támadt elégületlenség, hogy nem tudják ki, Sváb Károly ellen meg azért, hogy tudják.
Barcsayt és Mikót azzal veszik gyanúba, hogy nincs meg a kvalifikációjuk. Ezt különben, mert a papiros mindent eltűr, könnyű elmondani mindenkiről, kivévén az egy Hirschlert, akit az irigység sem támadhat meg, hogy nincs meg a kvalifikációja. Mert ő azon a réven került be, hogy zsidó.
Lumniczer kinevezésén azért csodálkoznak, mert Tisza maga meggyőződhetett róla, mennyire nem való főúrnak. Elpletykálják a szerencsétlen esetét. Mikor a belügyminiszterség tizedik tavaszát ünnepelték, Lumniczer is megjelent az előszobában magyar díszben a közegészségügyi tanáccsal. Ott veszi észre valamelyik kollegája nagy hüledezve :
– Hiszen önnek nincs kardja, uram !
Lumniczer végignéz magán, s ijedten látja, hogy csakugyan kard nélkül van.
– Ezer ördög, azt bizony otthon felejtettem.
Lett nagy aggodalom, mert Lumniczer nélkül meglehetett volna ugyan a tisztelgés, de nem lehetett volna meg az üdvözlő beszéd, minthogy azt Lumniczer tanulta meg könyv nélkül.
Már most mit csináljanak? Végre is Lumniczerben támadt egy mentő gondolat. Beszaladt hirtelen a miniszterelnök családjához egy kardot kölcsönözni.
Kapott is szerencsésen, és legott hozzákötötte magát, de amint aztán odabent perorál, Tisza ösmergetni kezdi a saját jószágát. A kardra szegződő miniszterelnöki tekintet megzavarja Lumniczert, nyelve és torka akadozni kezd, deklamáló kezével belecsapódik a kardtokba, s a bomlott acél csörömpölni kezd. (Ez még bizony kikiabálja az esetet.) Elpirul, s a beszéd elejéről mindjárt átugrik a végire: »A gondviselés tartsa meg nagyméltóságodat sokáig hazánk és családja javára jó egészségben.«
Ami egyébiránt Lumniczertől, aki a miniszterelnök orvosa, nagyon is kényelmes kívánság egyszerűen a »gondviselésre« bízni egészségét.
Tisza melegen megköszönte a jókívánságokat, de meg nem állhatta, hogy elő ne hozza a gyanús kardot:
– Ejnye de csinos kis kard !
– Hm, meglehetősen…
– Nekem is van egy ehhez hasonló…
– Megvallom, kegyelmes uram, hogy ez éppen az…
– Lehetetlen!
– Itt kölcsönöztem a palotában.
S azután elbeszélte a dolgot szögről-végről, miképp történt.
Tiszát bosszantotta a dolog, elsápadt.
– Az én kardom az ősi szablya, melyet még a Jókai Tisza Istvánja viselt valamikor a Rákócziak alatt, most egy polgár oldalán! Ez már mégis sok! Ennyire már mégsem mehetek a demokráciában. Mit szólnak ehhez az őseim? Ti dicső árnyak, bocsássatok meg! Ki foglak benneteket engesztelni. Ne mondhassa senki, hogy a Tisza kardja egy közönséges orvos oldalán lógott. Ki fogom nevezni Lumniczert pairnek.
S ki is nevezte.
A legtöbb megelégedést szülte Gyulai Pál kinevezése. De az is csak azért, mert azt hiszik, hogy Gyulai nagy veszekedéseket fog csinálni a főrendiházban.
Magok a cenzusos pairek gúnyos mosolygással fogadták a névsort, a kimaradottak keserűvel; mert a főrendiháznak a törvényjavaslatot szövegező bizottsága jónak látta annak idején, mintegy Tiszának utasításképp ilyenformán szövegezni a kinevezési pontnál az indokolást: »amennyiben pedig oly férfiak akadnának a kimaradottak közül, akik a közügynek hasznára, és a főrendiház díszére válnak, azokból élethosszig tartó tagokat nevez ki a kormány«. Az ügyetlen szöveg belekényszerítette Tiszát, hogy a kimaradottak iránt udvariatlan legyen.
De valamennyi között a legrosszabb név: Bombelles, mely veszedelmesen hasonlít a Jajtelleshez. Zalát és Somogyot bizonyosan ez keseríti a legjobban.
Hanem a legokosabb intézkedése a törvénynek mégis az, hogy húsz tag kinevezése még mindig visszamarad. Mert a csalódás sötét éjszakája mögött mindjárt ott piroslik a remény hajnala.
Aki nincs benne a harmincban, benne lehet a húszban. S ki ne gondolhatná a névsor után, hogy benne lehet? A szituáció ugyanaz, ami a szellemes angol miniszter ama kijelentése után volt, melyet a krónika híven megőrzött, mint a furfangos elme egyik taktikus műpéldáját.
A miniszter azt mondta a királyné előtt, hogy ő csak három tisztességes nőt ismer Angliában.
– S kik azok ? – kérdé Viktória összeráncolt szemölddel.
– Az egyik felséged, a másik az én feleségem.
– No és a harmadik?
– A harmadikat elhallgatom.
Az udvarhölgyek, akik remegve hallgattak az imént, édes mosollyal hajtogatták a fejüket, mindenik azt hitte, hogy ő az a harmadik.
Ha annyi rengeteg udvarhölgy hitte magáénak azt az egy helyet, képzelhetni, hányan álmodják bele magukat abba a húsz székbe.
