EGY KIS EMLÉKEZÉS APORRA
EGY KIS EMLÉKEZÉS APORRA
Két esztendeje van (talán éppen évforduló), hogy a szegedi színházat megnyitották a király jelenlétében. Egy középkori királyi lakhely színeibe és formájába öltözött arra a három napra az ős polgárváros.
Ha a király itt Pesten van: az csak úgy az üveg alatt folyik le. A király jár-kel bizonyos program szerint, majd itt toppan, majd ott toppan, de abból vajmi kevés jut a nemzetnek. Egy katonatiszttel több vagy kevesebb, nem változtat a város arcán. A főurak sűrűn robognak át Budára, ha estély van vagy kihallgatás, de azokat csak a fiákerkocsis látja, mikor felülnek, s az se valamennyit, hanem csak azt az egyet, akit visz.
Egészen másképp festett az ott. Magyar ruhába volt öltözve az egész város. Bíboros menték piroslottak az utcákon, kardok csörömpöltek, kócsagtollak rengtek. Díszruhás alakok ültek a hintókon, mikor a király ment erre-arra, de díszmagyar ruhás volt a bámészkodó tömeg is. Itt már nem rontotta a külső hatást semmi. Semmi sem mutatta, hogy a XIX. században vagyunk. Mindenből az látszott, hogy a Nagy Lajos udvarában járunk, s ami azóta történt, az mind csak egy léha álom.
Mikor a szép színház minden páholya megtelt ragyogó, kardos vitézekkel, a legnagyobbikban, a középen maga a király ült a két Tisza között: drágakövek csillogtak a kardmarkolatokról, a menteláncokról és a kalpagokról. Még lent a földszinten is csupa zászlósurak látszottak ülni. (Az ember voltaképpen tudta róluk, hogy ez Nagy Gábor uram őkegyelme a szappankereskedő, a mellette való meg Tuzok András uram, a városi iktató, de könnyen beleringathatta magát, hogy nem tudja.)
Szerettem volna látni azon az estén valami Dumas-féle darabot, milyen valószínűtlen lett volna az !
Hanem a Dóczi Lajos »Utolsó szerelmé«-t játszották, s ott éppen olyan emberek jöttek ki a színpadra, aminők mi voltunk a nézőtéren. Középkori magyar vitézek és leventék. Az ember nézte és hallgatta, de nem volt vele tisztában; ez-e a játék itt künn, vagy az ott bent a deszkákon. Valóságos polgári darabnak látszott.
A mellettünk levő páholyban egy öregúr ült sáfrányszínű bársonyruhában. Kurta nyakát bizonyos élénkséggel csavargatta ide-oda, szép ősz haját gyakran simogatta meg a nagy meleg miatt.
A prológ alatt élénk beszélgetésbe ereszkedett velünk. Mondtuk, hogy a »Kisfaludy Társaság«-ot képviseljük.
– Én is olyasféle ember vagyok itt – jegyzé meg mosolyogva.
Amire válaszul majd minden ajkon kicsinylő mosoly suhant el. Mert ami »olyasféle«, az már mind csak bliktri lehet mihozzánk képest !
Az öregúr nem törődött ezzel, nyájasan intézte hozzánk találó megjegyzéseit a színházról, őfelsége mai ebédjéről, Tisza Lajos irigylésre méltó sikeréről; hanem a Dóczi darabja alatt egyszerre elhallgatott, s a legnagyobb figyelemmel fordult a színpad felé.
– Önt érdekli a darab ? – kérdém.
– Természetesen – felelte kurtán.
– De hisz nem való azt itt meghallgatni, mert a hatás romlik, miután csak az első felvonást fogják eljátszani.
– Pszt! – hangoztatta bosszúsan.
De egy pillanat múlva észrevette, hogy talán durvának fogom találni csendre intő »pszt«-jét, s mosolyogva fordult felém :
– Bocsánat, de az ember mégiscsak tartozik némi figyelemmel, mikor az ősapja beszél a színpadon.
A színpadra néztem. A magyar király diskurált ott az erdélyi vajdával. Több személy nem volt e percben a színpadon.
– Hogy kinek az ősapja? – kérdém önkéntelenül.
– Az enyém – felelte egyszerűen.
Mi a kő ? – gondoltam magamban elámélkodva, hol a színpadra, hol őrá tekintve. – A mi szomszédunk eszerint csak vagy egy Apor lehet, vagy egy Anjou. De miután Anjouk már nincsenek, tehát bizonyosan…
Észrevette, hogy ezen tűnődöm, s élénken mondá:
– Tudniillik csak Apor vagyok: Apor Károly. – (Neki az »csak« volt).
Másnap a könyvtár megnyitáson voltunk. Nehány főúr, nehány püspök, mindnyájan nagy pompában, s nehány szegényes író egyszerű fekete ruhában. Alig lehettünk összesen tizenöten.
Hogy őfelsége fényesebb mentékben gyönyörködhessék, figyelmeztetem lassú hangon Horváth Gyulát és Kende Kanutot, akik daliásan néztek ki selymes öltözetükben, s erővel hátrahúzódtak.
– Előre, uraim, a színes mentékkel !
Amire felszólal kemény recsegő hangon az öreg báró Apor, úgyhogy őfelsége is hallotta:
– A könyvek közt vagyunk. Itt a fekete mentéé az elsőség!
(Nem hiába mondta tegnap, hogy ő is olyasféle ember. Elnöke volt a Kemény Zsigmond Társaságnak.)
Még egyszer láttam aztán a nemes bárót Tápén, hol virágkoszorúkkal és versekkel fogadták őfelségét fehérruhás parasztleányok, s feltűnő bátorsággal felelgettek a kérdéseire.
Egy ilyen leányt Apor is megszólított őfelsége közvetlen közeléből.
– Láttál már máskor is királyt, fiacskám ?
– Nem láttam bizony én egyet sem Mátyás király óta – felelte a leány.
Amire elmosolyodott őfelsége, s odaszólt:
– És Mátyás királyt láttad volna ?
– Én nem láttam, de tudom, hogy volt Tápén.
A király ezen alkalommal hosszan és nyájasan beszélgetett Aporral, s nekem a szívem dagadt örömömben, mert eszembe jutott a tegnapi színházi jelenet, ahol szinte úgy suttogott Apor a magyar királlyal.
Hát csak annyi kevés a különbség a költő álma és a valóság közt ?
Századok fekszenek közbül, s mégsem rágták el az aranyos fonalat.
Kezdtem föl sem venni a századokat.
De nem volt igazam. Mert íme, csak két év múlt el azóta, s nincs meg már az egészből se a színház, se Apor.
