AZ ELTŰNT PARADICSOM
AZ ELTŰNT PARADICSOM
A trónörökös őfensége felolvasta ma szép beszédét a királyi pavilon előtt, egy kicsit székelyes akcentussal (a-nak éreztette az o betűt) éltette a királyt és az imádott hazát, amely kívánság »minden magyarnak lelkesen lebeg ajkain« – s ezzel a kiállítás be volt zárva.
Királyi sarjtól még ily magyar hangú beszédet magyar nem hallott.
Nagy volt a lelkesedés. Az ősz Széchenyi Pál miniszter könnyekre fakadt a lépcső alján, s felsietett, és reszkető kezekkel ragadta meg a királyfi kezét, és a nagy tömeg szeme láttára megcsókolta.
A tömeg harsányan éljenzett (ti. a beszédnek), úgyhogy szinte megreszkettek tőle a liget fái, és dúsan hullatták sárga leveleiket.
A királyfi és a főurak még egyszer bejárták az iparcsarnokot, a közönség még ma estig elbúcsúzhat a kedvenc helyeitől, s akkor aztán átveszi itt birodalmát a csönd.
Azazhogy még nem. Még hetekig lesz dolga a fejszének s a sétálgató úri közönség zsongása helyett, rontó-bontó tót napszámosok éktelen kiabálása lesz az uralkodó. Nagy szállítószekerek hasogatják végig a mesterséges porondot, melyet annyi poétikus pici láb taposott. A szép, ragyogó fedelű pavilonok, a mindenféle filagóriák és berkek, melyek az Olimpuszhoz tették hasonlóvá a ligetet (még az egyes istennők is ott tanyáztak, de a legtöbb berke a derék Bacchusnak volt) el fognak tűnni, nem lesz meg többé sehol a szép magyar paradicsom csak a képeskönyvekben.
Nekünk pedig nehezen fog esni, mikor majd meghozza a fák zöld ruháját a kikelet, s újra kimegyünk üdülni a ligetbe, és nem lesz ott az idei pompából, csak a nagy iparcsarnok, mely minduntalan emlékeztetni fog, mik voltunk és mik vagyunk. Újra bele kell öltöznünk a hétköznapi ruhába.
Hanem hát most már vége van. Most már összeszakíthatjuk a bérlett és szabad-bemeneti jegyeket, és válthatunk egy őszinte szót. A világ már úgyis elment Pestről, szabadon beszélhetünk, nem hallja.
A kiállításnak magyar volt a neve, de én úgy tapasztaltam a dolgokat, hogy a magyarok csak nézték a kiállítást, de nem csinálták. Csinálták azt jobbadán szász, német és zsidó hazánkfiai. A magyar faj, mint ilyen nagyon gyéren és szegényen volt képviselve, kivált az iparproduktumokban. Még a mezőgazdaság terén is úgy látszott, mintha az idegen beszármazású gazdák mutatnának többet.
Azért hát jó lesz el nem bizakodni, hogy mi ilyen meg olyan zseniális nép vagyunk, akiknek csak bele kell fogni valamibe, s mindjárt sikerül. Ha kilenc esztendeig fekszünk is hortyogva a bundán, egyet kell ugranunk hipp-hopp, s mindjárt utólérjük Európát.
Olyan tündérbocskor csak a népmesékben van, mely oda visz, ahova akarjuk, ezen a gyarló világon nem varr ilyet a varga, hanem csak a szorgalom.
Mikor megolvastam az óriási névsort a kitüntetésekről, bizony édeskevés volt ott, a mi fajunkból.
De mondom, ez egyszer még jól van, mert úgy megy a dolog, mintha mi csináltuk volna, az én figyelmeztetésem a jövőre szól. Mert bizony nem fájna olyan nagyon a szívünk, amiért most ezt az egész kiállítást elbontják, széthordják, ha meg volnánk győződve arról, hogy sebaj, hiszen akkor csinálunk egy különbet, amikor nekünk tetszik.
Azonban ne komolykodjunk, hiszen végre is be kell csukni a könyvet, ha kiolvassuk. Ámbár tárcaírói szempontból tekintve, ellenkezőleg, úgy tűnik föl a kiállítás bezárása, mint egy becsukott könyv, mielőtt ki nem olvastuk volna.
Mert ha soká jártunk ott, ismerősünkké lettek a tárgyak, amiknek a sorsa érdekel. Egy-egy szőnyeg, valamely váza vagy bútordarab.
Én például roppant kíváncsi vagyok, mi történt ama gazdag kelengyével, mely a háziipar csarnokba volt kiállítva, ilyenformán: »N. N. kelengyéje (még hajadon).« (Vajon jutott-e vőlegény a csalogató hozományhoz?) Megtalálta-e a kecskeméti ember a nagydíjat nyert »Gloria mundi« című almáját, melyet semmi pénzért nem akart eladni; ezért aztán valami gonosz lélek révén lába kelt a fölséges jószágnak, s csak egy cédulka maradt a helyén e nehány szóval: »Sic transit gloria mundi«, amire ugyancsak vakarta fejét a kecskeméti győztes polgár, rendőrtől rendőrhöz futva:
– Ezt csak nagykőrösi ember tehette. De kikerítem a föld alól is.
Azt se volna utolsó dolog tudni, hogy ki nyerte a díszbölcsőt. Vajon mi lett az Odescalchy-Erba gróf kávémasinájával ? És ezer meg ezer különféle kérdés ingerli a tudnivágyót.
Nem is örül hát egyetlen lélek sem annak, hogy a kiállítás már nincs többé. A trónörökös beszéde után megkondult kiállítási harangok mindenki szívén átrezegtek s bizonyos szomorú melankóliát fújtak rá az arcokra.
Csak egyetlenegy lélek könnyebbedett meg talán a harangok utolsó zúgó szavára, hogy vége van a zajnak és parádénak, de az aztán igazán lélek; és meglehet nem is tud róla.
Értem azt a szegény cinikus öreget, aki sok-sok évvel ezelőtt azért temettette magát oda a Városliget egy elhagyatott helyére, hogy ott örök csendben pihenjen, emberi hangok által nem háborítva.
Ez a »Fuit«.
S íme éppen az történt vele, hogy belejutott a legzsibongóbb életbe, egy pezsgéstől duzzadó iparpiac legközepébe. Ha ő ezt tudta volna !
Hanem iszen elég hosszú ideje van még aludni, az időfakított piros sírkő alatt, melynek egy szóból álló felirata most már a kiállításra is ráillik.
