HOGY FOGY MATLEKOVITS ?
HOGY FOGY MATLEKOVITS ?
»Én, Csillag Anna« után bizonyosan Matlekovits az, akinek a neve még a Zichy Jenőénél is többször fordul meg a lapokban. Ő a sajtó elkényeztetett kedvence. Kolosszális azon lázas tevékenység, melyet a reporterek őróla regisztrálnak. A jámbor olvasónak úgy tűnik fel, hogy örökké egy falka riporter rohan nyomában, följegyezve hol volt, mit mondott, mit nem mondott, mit csinált és – mit nem csinált. Azazhogy azt föl nem jegyzik, mert hiszen mindent ő csinál, ami történik. Csak a nagy túlkiadásokat nem: azokat a szegény Széchenyi gróf csinálja. Annak az, a gondterhelt, bánatos arcához, nagyon jól áll.
Matlekovits itt, Matlekovits ott.
Ha Matlekovits egy aktát aláír, hát az mindjárt tíz lapban van kikürtölve, hogy Matlekovits aláírta ezt és ezt az aktát s utána csapva: e rendkívüli munkaerő fölemészti magát !
Ha fotografus elé ül, hogy levegye, ha banketten poharat emel, ha a kiállítás területén valakivel szóba áll, ha egy findzsát megvesz, az mind úgy adatik tudtára a világnak, mintha valami megrázó dolog történt volna. Képzelem, hogy irigyli ezt Zichy Jenő.
Én az ilyeneken sokat szoktam mosolyogni.
Mert őszintén megvallom, sohase láttam mindezeket a közönséges életben.
Egyetlen egy erdőcsőszt ismertem, akinek egyszer a dereka megroppant a munkában, mert egy nagy fát emelt – hanem az is kigyógyult.
Ismertem aztán egy csomó díjnokot, akik reggeltől estig görnyedtek az íróasztal előtt, de nem esett semmi bajuk – és ez nem is volt soha a lapokban megírva.
Lehetetlennek látszik az nekem, hogy egy államtitkár annyit legyen kénytelen dolgozni, hogy belebetegedjék.
Hiszen itt van a »generális«, aki reggeli előtt eligazítja a miniszterelnöki, reggeli után a belügyminiszteri dolgait, akkor elmegy a Házba, ott két beszéddel répának vágja a két ellenzéket, azzal átsétál a főrendiházba, ahol őt vágják répának; mire ebéd után újra az alsóházba kerül, azalatt ott valamit elhibáztak s most megint egy vagy két attakot kell elintéznie. Ekkor átfiákerezik Budára, megebédel és miniszteri tanácsot tart, de nagyon sebesen, mert megint az államügyeket kell intéznie s aztán a Körbe menni, új előterjesztésekkel a pártjához.
De azért sohasem olvastam a generálisról, hogy belebetegedett volna a nagy munkába – pedig hát ő is csinál valamit, és az ő feje is meg szokott fájdulni.
Általában kár a sajtónak komoly és kiváló emberekből mulatságos alakokat csinálni.
Mert a hírlapi reklám olyan, hogy egy szemernyi belőle hasznos talán és egészséges, de egy font belőle megöli az embert.
S nemcsak a sajtó, hanem a kapzsi és szolgai kiállítók is, mintha csak örökkön-örökké azon törnék magukat, hogy miképp tegyék nevetségessé Matlekovitsot az émelygős dicséreteikkel és ujjongásaikkal.
Persze hogy a gomblyukbetegség beszél ki belőlük.
S amint a rendjel-nyerés lehetősége közeledik vagy távolodik, akként ünneplik Matlekovitsot.
A kiállítás elején még egy kétemeletes házat akartak neki ajándékozni.
A kiállítás közepe táján már csak ezüst mellszoborról volt szó.
A kiállítás vége felé pedig kapott végre egy közönséges – almát.
(Ti. az alma kapta a Matlekovits nevet.)
Az almával már egyszer megjárta Ádám apánk.
Remélhetni azonban, hogy Matlekovitsnak nem lesz belőle semmi baja, mert a kiállítás után a kiállítók bizonyosan azt is visszaveszik.
