AZ ELMÚLT IDŐK
AZ ELMÚLT IDŐK
(Vadnai új könyve)
Azt szokták mondani, hogy Jókaiék után egy írói generáció kimaradt.
Ebből a kimaradt generációból való Vadnai Károly, de ő nem maradt ki, hanem itt van, él és uralkodik köztünk.
Sőt lapjával, a »Fővárosi Lapok«-kal, melyet nagy népszerűségre és tekintélyre emelt (s e kettő bármennyire furcsa is, nemigen szokott együtt járni), úgyszólván ő maga nevelte az újabb írói generációkat. A »Fővárosi Lapok« mindég az irodalom, a jó ízlés, és amennyire lehetséges az igazság szolgálatában állott.
Azért mondom, hogy »amennyire lehetséges«, mert Bohemiában nagyon nehéz dolog az igazságszolgáltatás, ahol mindenki felperes gyanánt lép a kritika ítélőszéke elé.
Nem csoda ez tőlünk, urak. Hiszen a képzelőtehetség erejével dolgozunk, hát bizony megengedhető, ha legislegelőbb magunkat képzeljük nagy embereknek s Vadnait képzeljük amolyan Cerberus félének, aki minket nem ereszt fel a Parnasszusra, védve azt a túlnépesedéstől.
Mert Vadnai félelmetesebb Gyulai Pálnál. Gyulai Pál az igaz, hogy harap a »Budapesti Szemlé«-ben, ha valakit észre vesz, de ő néha teszi magát, hogy a szeme be van húnyva. Vadnai ellenben mindent észrevesz, s mindég megmondja a maga véleményét. S az a vélemény bizony sokszor elszomorít bennünket.
Innen van az, hogy a szokottnál sokkal nagyobb csipogást kelt az irodalmi berkekben Vadnai új könyve, mely az »Elmúlt idők« címet viseli.
Hogyisne ! Hiszen most már mi megbíráltak bírálhatunk. Megfordult a kocka. Most maga a bíró ül a siralomházban a könyvével.
Hajrá ! Elő most azokkal a kínzóeszközökkel, amelyekkel a szegény szerzők sanyargattatnak. Szemet szemért. Nyissuk ki a fiókot s válogassunk.
Kiraktam magam elé az összes kritikusi szerszámokat: a csépet, a dorongot, a gúny nyilait, s a visszarángató vasat. (Ez utóbbi egy kampós bot, amelyet beakasztanak a szerző nyakcsigolyájába s lefelé húzzák vele a magasból.)
S mivel járatlan vagyok a kritikusok konyháján, kijegyeztem a terminus technikusokat és hogy miféle ingredienciákat kell keresnem a munkában. Itt van az egész műsor – csak hozzá kell jegyeznem olvasás közben a szekundákat és terciákat.
Nyelve:
Hangja:
Kompozíció:
Alakjai:
Kedélye:
Világnézete:
Jellemzés:
Ilyen arzenálissal felkészülve kezdtem olvasni a vaskos, 250 oldalra terjedő nagyalakú kötet első darabját, az »Avas alatt«-ot, melyben egy pompás bevezetés után elbeszéli, miképp lett honvéddé s melegen emlékszik meg egyik rokonáról, Vadnay Miksáról.
Akarva nem akarva oda kellett írnom a »Nyelve« után, hogy: ízléses, erőteljes. Ezt nem lehet tőle eldisputálni. Hanem hát nemcsak ebből áll az író. Majd meglátjuk a többit.
»A mi bálványunk« a következő cikk, egy kis reminiszcencia Petőfiről; látszólag a maga naiv, fiatalos lelkesedését rajzolja, de amellett oly szépen kidomborítva állítja elénkbe Petőfit, hogy az ember látni és hallani véli maga előtt, mikor a könyvet letette.
No, hogy jellemezni is tud, az már bizonyos, s oda is jegyeztem legott:
Jellemzés : kitűnő.
Azonban kerekdedség éppen nincs a rajzban, terjengős, kiszögellő, úgy látszik a komponálásban lesz gyenge.
Átugrottam két cikket s a »Rendületlen«-t olvastam el. Bécsbe viszik a honvédeket a cserepárok s köztük a szerzőt is besorozni, egy honvédtiszt beteg lesz útközben, s Vadnai a pihenő állomáson egy »k. k. Bezirk Gericht«-be nyit be orvosi segélyt sürgetni a beteg számára, ahol azzal utasítja el egy úr: »Ejh mit, ha elpusztul, eggyel kevesebb Kossuth-kutya lesz ! A fajból marad elég.«
Sok év múlva Vadnai ugyanazzal az emberrel találkozik valamely követválasztásnál, hol a nép előtt szónokol mint rendületlen hazafi és piszkolja a nemzet jogait eláruló Deák Ferencet.
A szerző le akarja leplezni, de aztán meggondolja, hogy itt a fanatizált nép úgysem hinné el neki. De különben is mit javítana az a dolgon ? »Eggyel kevesebb szájhős lesz! A fajból marad elég.«
E kis rajz tökéletesen elragadott melankolikus, borongós hangulatával, művészi kerekdedségével s szelíd gunyorával. Önkéntelenül odaírtam:
Kompozícióban: mester.
Visszaugrottam most már a »Rapaics« című emlékezésre, mert ez nem olyan könyv, amiből ki kellene hagyni valamit és Rapaics is, valamint a »Száraz mályva« egy új oldaláról mutatták be: éreztem szívének melegségét, kedélyének kiapadhatatlan frisseségét.
Nekifogtam a »Madarak pajtása« olvasásához. A jó Lisznyai Kálmánról szól benne, s olyan világnézettel mutatja be az ötvenes évek e sajátos alakját, hogy úgy tűnik fel nekem Vadnai, mint egy filozóf, ki nyugalommal siklik át az életen, az embert úgy szereti és úgy veszi, amint van.
Már ekkor éjfélt ütött az óra, szemeim úgy szólván leragadtak, de még mindig nem bírtam letenni a vonzó könyvet s a legutolsó rajzot, »A mi sírunk«-at lapoztam. A szerző atyjának ajánlotta a könyvet s anyja emlékének szenteli utolsó fejezetét. Megelevenül a jóságos asszony, mintha vésővel faragná ki nemes arcát, alakját a gyöngéd fiú. Ott a szemem előtt hal meg, mikor már nincs többé mosolya – az övéi számára. Majd látom künn a temetőben sírján a fehér havat. S ez a hó olyan hideg, úgy fázik tőle, úgy megreszket, hogy csak a költő didereghet tőle így.
Valóban Vadnai költő is.
Az álom egészen kimegy szememből s a »Nagy intrikus« olvasásába fogok. Ti. Szigligeti Edéről hiszik és híresztelik a fűzfa-drámaírók, hogy nagy intrikus, aki a fiatal tehetségeknek útjában áll. Vadnai is úgy fogja fel eleinte, míg lassan-lassan arról győződik meg, hogy a nagy intrikus tulajdonképpen egyebet sem csinál egész életében, mint tehetségeket keres, nevel és támogat.
Ohó ! Nini ! Hiszen maga Vadnai is ilyenforma »nagy intrikus«. Hiszen ez a rajz éppen talál őrá is. Ha ő olyan melegen tudja szeretni Szigligetit, azért, mert az a fiatal tehetségeket istápolja, nem lehet az, hogy ő azoknak az elnyomója legyen. Aki így tud érezni, mosolyogni, lelkesedni, gondolkozni, mint »Az elmúlt idők« írója, az bárányszelíd, jó ember a bírói széken is. Nem lehet az, hogy ő bennünket ne szeressen.
Megfogtam a kritikai jegyzeteimet s összeszakítottam. Hiszen különben sem mehetnék velük semmire. Megadtam magamat. Minden írói kellék mellé kicsikart tőlem valami dícsérő jegyzetet. Egyenkint hulltak ki kezemből a kritikai fegyverek.
A könyv többi darabjait most már minden kritika nélkül olvastam és élveztem.
»Az elmúlt idők« bizonyára egyik legbecsesebb terméke lesz az idei könyvpiacnak. Sokan fogják megvenni (ára 1 frt 50 kr) és sokan fogják gondolni hozzá, hogy Vadnaitól túlságos korán vettük ezt a kötetet, ha úgy vesszük amint rendszerint van: hogy emlékek a »kapuzárás« szoktak lenni.
De hát csak nem akarja fényes délben becsukni ? Mi még Vadnaitól kiváló alkotásokat várunk.
