II. A tertium comparationis
II. A tertium comparationis
Nemes Debrecen városával szintén történt valami, de az még ennyire sem mulatságos, mert nagyon is hétköznapi. Megesik ez minden nap tízszer is hol emberrel, hol állattal.
Most az egyszer csak állatokról van szó, amelyeket a város hozott fel a kiállításra, hogy hadd lássanak már egyszer Pesten is valamit. Ilyen szarvasmarha nem lesz ott, arra mérget mertek volna venni a debreceniek.
A gulyásgazda amint megérkezett, legott beállított a kiállításra s megszólított ott egy rőt szakállú urat.
– Ha meg nem sérteném a tensurat, valakit keresek itt ebben a kertben.
– Kit keres, atyámfia?
– Azt a hirtelen eszű grófot.
– Az én vagyok – felelte szelesen Zichy Jenő, mert ő volt a megszólított –, mit hozott.
– A világ csodáit hoztuk, méltóságos uram, hát abba vagyok, hogy hova állítsuk őket?
– Mik azok a világ csodái ?
– Hát a debreceni szarvasjószág.
A gróf elrendelte hova állítsák a nevezetes állatokat, de bezzeg mennyire leesett másnap a gulyásgazda nyakcsapja, mikor látta – álom-e ez, vagy káprázat… – hogy valamennyi között a debreceni marhák a leghitványabbak.
Megdörzsölte szemeit a szűre ujjával, mégegyszer végignézett az idegen állatokon, aztán elkeseredetten rúgta meg a legszebb tehenét.
– Fartó macska ! – mondá fájdalmas megvetéssel.
*
Így lapult le a tehén macskának itt fent – a többiek közt. S az a magyar embernek a nagy baja, hogy ezeket a többieket sohase tudja.
Hiányzik neki a tertium comparationis. Nem viszonyít, hanem csak magában nézi a dolgokat.
S még hagyján, mikor csak a szarvasmarhával jár meg a vidék.
Hanem mikor aztán, kivált követválasztásoknál a vidéki lumenekkel, az embereivel sül fel így a tertium comparationis hiányában.
Tanulság pedig ebből, hogy a tertium comparationis nélkül még a gulyás sem egzisztálhat.
