KONFERENCIA A KIRÁLYFINÁL
KONFERENCIA A KIRÁLYFINÁL
Most már csakugyan elhiszem, hogy a királyfi könyve megjő őszre, mert már láttam is a korrektúráját. A történelmi rész ki van szedve kvart alakban, ciceró betűkkel ritkítva. Maga a trónörökös írta a bevezetéseket nemcsak a közös kötet elé, hanem a magyar kötethez is egy rövidebbet. Azért csak négy lapra terjedőt, mert a Hunfalvy értekezése is, mely a magyar részt megnyitja, amolyan bevezetésféle.
A munkálkodás lázasan folyik, a tikkasztó meleg nem imponál a trónörökösnek, s a két szerkesztőnek sem tudatik be enyhítő körülményül. Jókait és Weilent is örökös mozgásban tartja az ő »hű munkatársuk«.
A tanácskozások egyre folynak; hol itt, hol Bécsben gyűlnek össze megbeszélni, ha valami fennakadás van. Az pedig sok van egy ilyen kényes természetű munkánál.
Egy ily tanácskozásnak szeretném vázlatos képét lerajzolni.
Természetesen a trónörökös elnököl ceruzával a kezében, közvetlenül mellette Jókai és Weilen foglalnak helyet. Ott könyökölnek még Szögyényi, Arneth, Miklosich, Beck és Keleti Gusztáv.
A trónörökös körülnéz, s legott észreveszi Nagy Miklóst – hogy nincs ott.
– Nagy Miklós még mindig rosszul van ? – kérdi részvéttel Jókaitól.
– Már jobban van, fenség.
– Nos, nézzük, mennyire haladtunk.
Erre Weilen és Jókai tesznek jelentést, természetesen »örvendetes« jelentést. Minden simán megy, minden jól megy.
– Van-e valami indítványa?
Hát persze hogy van, azt elő is adják az igazgatótanácsban, de bizony van őnekik olyan óhajtásuk is, amit nemigen mernek indítványba gyúrni.
Hanem hát lassankint abból is kiüti magát egy-egy szó, s azt a trónörökös mindjárt kitalálja.
Az ülésen bemutatják az osztrák rész képeit, gyönyörű rajzolatok, művészi ihlet és ambíció alkotásai. Köztük az egyik a 48-iki bécsi forradalomból ábrázol egy diákot a barikádok tetején.
– Micsoda ? – kiáltott fel Jókai, s szelíd, kék szemeiben fiatalos tűz gyúl ki.
– Hiszen akkor mi is közölhetünk forradalmi képeket.
– Természetesen – vág közbe a trónörökös –, hiszen a honvédeket csak be kell talán mutatni, sőt Kossuth arcképét sem szabad kihagyni.
Nagy lidércnyomás esik le a költő szívéről, s hálás szemeket vet a királyfira.
– Hogyan ? Önök talán azt hitték – mondja a trónörökös –, hogy én akadályoznám…
– Őszintén megvalljuk, fenség, azért voltunk tartózkodók, mert a tárgysorozatból ki méltóztatott törülni a »Rákóczi hadászata« című fejezetet.
A királyfi fölnevetett.
– Igaz, kitörültem, de csak azért, mert nem most volt az a harc. Márpedig mi hazánkat nem olyannak akarjuk bemutatni, amilyen volt századok előtt, hanem aminő most harminc-negyven év óta: ebből lássa meg az olvasóvilág, minő lehet majd századok múlva, ha igyekszik.
Ezen epizód után következik az osztrák referáda.
Egy nagy tudósuk (a neve benne lesz majd az első füzetben) megírta Ausztriát olyan lapos alapossággal, hogy elővette az év első napját, január 1-ét. »Január 1-én, úgymond, a következő szokások divatoznak Alsó-Ausztriában (s itt elmondja január elsejéről a népszokásokat), azután január 2-áról, és még azután 3-áról, s ezt így viszi december végéig. (Az isten éltesse a derék tudóst az emberi kor legvégső határáig !)
A magyar tagok majd elaludtak a felolvasás élvezése alatt, hanem a német urak valami rendkívülinek találták ezt a metódust, s elő is állottak hirtelenében azzal az indítvánnyal, hogy mivel a magyar és német rész közt mégis kell bizonyos egyöntetűségnek lennie, a magyarok is ilyen alakba öntsék a népszokásaik leírását.
Fölriadt erre ijedten a szunnyadozó Jókai.
– Az ám, de hol kapok én arra otthon embert ? Mikor nálunk az is népszokás, hogy nem szokás így írni.
– Márpedig mégis egyformaságnak kell lenni – hajtották a németek. – Nem lehet összevissza hányni mindent, mintha széna-szalma volna. A szerkesztők reputációja kívánja ezt.
Egyszóval így meg amúgy, szakadt az argumentum, mint a zápor, úgyhogy már-már meg kellett volna magát adnia Jókainak, ha segítségére nem jő a királyfi:
– Ugyan, kérem, hova beszélnek az urak ! Hiszen a magyarok nem írhatnak ilyes dolgokat. Az csak önöknek való. Tudjuk mi a magunkét, mi nem írhatjuk január elsején milyen szokás van, mert más szokás van Debrecenben, és más Kikindán vagy Selmecen. Hagyjanak minket az effélékkel békén…
S ezzel Jókai felé fordult.
– Apropó, Kikinda ! Mindig elfelejtem önnek mondani, kedves Jókai, pedig már hányszor volt eszemben, hogy amennyiben a nemzetiségi vidékeken volnának odavaló jelesebb írók, talán azokat kellene felkérni, írják meg ők a maguk vidékét, mert nem szeretném, hogy én csináljak önöknek ellenségeket.
A trónörökös most az órára vetett egy pillantást.
– Hát van-e még urak valami elintéznivaló ?
– Nincs, fenség.
– Beh kár ! – sóhajtott a királyfi.
S ez jellemzi az ő szüntelenül pezsgő tettvágyát.
De bár nem akadt munka, ő azért a kedves szerkesztőit mégsem bocsátotta el könnyedén, hanem pihenőül még jó ideig elbeszélgetett velök az új könyvről, a külsejéről, a betűiről, a képekről s ezer meg ezer mindenféle apróságról, de már abból én semmit sem hallottam, mert nekem csak idáig mondták el, azt is azzal a föltétellel, hogy valahogy »ki ne írjam«.
Meg is ígértem nekik, az igaz, de azt tartom, egészen elég titokban maradnia annak – amit nekem el nem mondtak.
