MŰTÁRLAT ÉS MŰVÉSZEK
MŰTÁRLAT ÉS MŰVÉSZEK
(Csevegés)
Ecclaesia praecedit ! Mindenekelőtt az egyházi festőkről beszélek. Ezek között pedig (noha kevés piktor van, aki egyszer-másszor ne menne témáért az örök könyvhöz, a bibliához) a legelső Roskovics Ignác.
(Mert ha valaki Ignác, azt csak azzal lehet ellensúlyozni, hogy keresztény képeket fest.)
Roskovics Ignác, Spányi és Fesztyvel a fiatal nemzedék triumvirátusát képezi. Zseniális, merész, sokoldalú, s a szubtilitásokban nagy. Mint egyházi festő páratlanul áll.
S valóban felötlő, hogy fiatal festőink közül e három a társadalmi életben is a legkiválóbb. Feszty írni tud (de úgy, hogy egy középszerű író beérhetné vele). Spányi tudna írni (de nem bolond, hogy írjon, ha festhet). Roskovics pedig beszélni tud oly szellemesen, akár egy Ábrányi Kornél. Vannak ötletei, s egyes aperçui Andrássy Gyulának is becsületére válhatnának.
Szentképei közül a »Nepomuki szt. János« volt az utolsó.
– Azért festettem meg – mondá –, mert Nepomuki úr volt az egyetlen gentleman cseh, aki a női titkot ki nem fecsegte.
A kép nagyon tetszett, s általános elragadtatással beszéltek felőle.
A fiatal művésznek maga Trefort is gratulált, mikor a Műcsarnokban találkoztak.
– Nagyon szép a kép. Elragadó.
– Ne engem dicsérjenek, kegyelmes uram – mondá Roskovics szellemesen –, hanem a pécsi püspököt szidják.
Még be sem teltek a Nepomukival, már egy új képet állított ki Roskovics, mely most is ott függ a tárlaton: a »pici piros alma«.
Egy szöszke, pikáns arcú parasztmenyecske almákat tart a piszkos kék kötényében, az egyikbe bele is harapott, s látszik a szép gödrös arca, hogy egy kicsit bo-borízű. Gyönyörű menyecske, igazi szőke Blaháné.
A kép, mint Roskovics minden képe, nagy szenzációt csinált, s csakhamar híre terjedt az újságokban, hogy el van adva.
Mihelyt az újságokban van benne, mindjárt ki lehet találni, hogy ki a vevő.
Ej, no !… Vagy Wahrmann, vagy Zichy Jenő ! Ezúttal Zichy Jenő volt.
Telepy, a nagy szellemi kufár, ott keringett egy fényes délben a sok kép között, midőn megpillantja Zichy Jenőt a szőke menyecske előtt, s ez önkéntelen felkiáltás szalad ki a száján :
– Óh, be gyönyörű teremtés!
– Parancsoljon vele a gróf.
– Mibe kerül ? – kérdi a gróf.
– Csekélység az excellenciádnak.
– Akkor hát küldje a szállásomra.
S ezzel tovább fordul a gróf, Telepy pedig nyugodt lelkiismerettel tette rá a cédulát a képre, hogy: »el van adva«. Az újságok szokás szerint hozták a nevét a mecénásnak, egyik a másik után, hogy a »pici piros almá«-t megvette.
S az olvasók megilletődve sóhajtottak föl, mint mindannyiszor:
»Mégiscsak derék ember ez a Zichy. Hiába csúfolják. Ott van ez mindenütt, ahol kell.«
De legjobban örült meg a hírlapi közleményeknek maga a művész, ki már zsebében érezte a ropogós ezrest, mert ennyit mondott a kép árául. Csak azon tűnődött még, hogy ugyan aprópénzben fizeti-e Zichy vagy egy bankóban ? Mert ki az ördög tudja azt akkor felváltani?
Jön ezenközben, hogy a művész találkozik az utcán a gróffal.
A gróf mohó örömmel siet hozzá:
– Éljen a haza ! Gratulálok önnek. Charmant. Nagyon csinos.
– Mi, kérem alássan ?
– A menyecske.
– Igen… olvasom, hogy már excellenciádé.
– Még nem – szólt a gróf hamisan kacsintva –, még nem, de igaz, emlegettük Telepyvel.
– Hogyan, hát még nem fait accompli ? – kérdé a művész kedvetlenül.
– Diable ! Hiszen még a lakását sem tudom.
– Kinek a lakását ? Az enyémet, vagy Telepyét ?
– A magukét ? Hát miről beszél ön ?
– Hát a képről, kegyelmes uram.
– Úgy ? Én meg a modellről beszélek.
– Hát nem vette meg a képemet ?
– Eszem ágában sem volt. Nekem a modell tetszik. Óh, ez a Telepy… ez mindig szórakozott !
Így hallottam elbeszélni ezt a kis históriát. Így igaz az !… Ilyenek nálunk az úgynevezett mecénások !
