FURCSA HÁBORÚ
FURCSA HÁBORÚ
Sok bolondos operetti király fordult már meg a színpadokon, a jámbor Petaud, a hóbortos Bobeche, de az mind semmi a derék Battenberg Sándorhoz képest.
Ő vitte a legtöbbre.
Mikor a legcudarabb pozícióba jutott, akkor olyan hangos »derültség«-re fakasztja az egész világot, hogy a hasa fájdul meg tőle az európai diplomáciának.
Két egész hónap óta fenyegetőzik, mint Falstaff. Hogy így tör össze, így zúz össze mindent. Őhozzá közel ne jöjjön senki, mert halál fia.
Hanem hát nem ijedt meg ezen Milán király.
– Isten neki – mondá –, csapjuk be még egyszer zálogba a Dusan kardját !
Nem tudom becsapta-e, de denique lett pénze, megszervezte a hadait, s egy napon azt jelentette a távíró, hogy katonái átlépték a bolgár határt.
Sokáig nem hitte senki, hogy így belemenjen a halál torkába, csak Iszákovics Milán mondogatta idehaza:
– Kucséber reszkírt.
De addig hozta a távíró az átlépési hírt, hogy végre is igaz lett, s a magyar delegáció nyílt ülésben megéljenezte a megreszkírozott lépést.
Zichy Jenő búsan sóhajtozott:
– Istenem, istenem, mi lesz a szép Nathalie királynéből ? Ki veszi el, ha özvegységre marad ? Teringette, ha még legény volnék.
A bolgár fejedelem őfenségét eleget kapacitálták azelőtt a hatalmak, hogy gondolja meg, mit tesz.
Ő azt felelte:
– Azt teszek, amit akarok. Nekem senki sem parancsol. Még a nagyhatalmak ellenében is meg fogom védeni az uniót. Hát mármost ami történt, megtörtént. Hadd lássuk, mit tesz ?
S íme az történt, hogy a szerbek két nap alatt egyszer-kétszer kilőtték a puskájukat, egy-két apró csetepaté után két nap alatt behatoltak Bulgária fővárosa elé, s most szemközt állnak Szófia kapuival.
A világ nagyot nézett erre az eredményre. Ez hihetetlen !
Kétszer is megnézik az emberek a táviratokat, hogy jól olvasták-e előszörre, de úgy van szórul szóra. A szerb hadak tönkretették Sándor fejedelmet.
De hát nem azért operetti király ő, hogy ki találna még valami fordulatot.
– Nosza fiam, Tzanoff (így hívják a bolgár Kálnokyt), írj hamar egy sürgönyt a portához, hogy csináljanak valamit, mert meg vannak verve.
– Hogyhogy, fenséges uram?
– Hát úgy, hogy mi csak szegény jámbor alattvalói vagyunk a felséges homlokú szultánnak, s hogy most így ránk törtek, meggyaláztak a szerbek, az csak a mi urunknak szólhat, akinek Allah őrizze a szakállát.
A portán megkapták a sürgönyt, de a nagy »csibukozó ember« amint elolvasta, szépen behajította a papírkosárba, s jókedvű füstmacskákat pöfékelt a levegőbe.
– Mi a válasz, felséges szultán ? – kérdi a nagyvezér.
– Semmi. Nem engem vertek meg.
– De ők is azt mondják, hogy nem őket verték meg.
– Hát annál jobb, ha őket sem verték meg. Akkor hát senki sincsen megverve. Minélfogva béke van, és semmi szükség rám. Hagyjatok engem nyugodtan csibukozni.
