A T. HÁZBÓL [ápr. 22.]
A T. HÁZBÓL [ápr. 22.]
– Tiszának még az erényei is hibák – mondá ma egy habaréki képviselő.
– Hogyhogy? – kérdé a kormánypárti.
– Mert a fúzió után el tudta felejteni, kik voltak az ellenségei, de nem tudta elfelejteni, kik voltak a barátai s ebből is sok baj származott.
– Igaz – felelte a kormánypárti –, de mi tűnik ki ebbül? Nem az, amit te mondasz, hanem az, hogy Tiszának még a hibái is erények.
Csodálkoztam, mert mind a két embernek tökéletesen igaza volt ebben a kérdésben; annak is, aki azt mondta, hogy Tiszának még az erényei is hibák, annak is, aki azt mondta, hogy a hibái is erények.
Ez a diskurzus ki nem ment az eszemből az egész ülés alatt. Igen, igen, bizonyos dolgok egészen a helytől függnek, ahonnan nézi őket az ember.
Ezek a viták is többnyire ilyenek. Valóban majdnem fölösleges eszünket koptatni, hol a tárgyilagos igazság. Valahol van, az bizonyos, de nem lehet megtalálni, mert minden ember ott keresi a – saját ülőhelyén.
Mindegy, azért csak mégis hallgassuk meg a közbülső Pulszkyt.
Nagy elkeseredéssel vagdalkozik mindenfelé. Hol ide, hol oda mér egy csapást. Katonaember volt, értenie kell hozzá.
Egyszer mint delegátus, a megboldogult Gablenznek osztogatott magándiskurzus közt tanácsokat a magasabb harcászatból.
Az öreg hallgatta, figyelte egy darabig türelmesen, de azután mégiscsak eszébe jutott apródonkint, hogy tulajdonképpen ő volna az a híres táborszernagy s odaszól Pulszky Ágostonnak szelíden.
– Ugyan, kérem, melyik csatát kommandírozta már?
Csatát még nem kommandírozott Pulszky (az a Szilágyi vagy Apponyi dolga), ő csak a poggyászt hordja utánuk, ma abból rakott ki egy csomó nedves puskaport, egypár kapszlit, sőt néhány töltényt neki is eresztett a »generálisnak«.
A Ház a folyosókon volt, még az öreg Csanády is kiballagott s ott ült a miniszteri szoba környékén, ami emberemlékezet óta nem történt.
A tanácsteremben kevesen hallgatták, maga az öreg Pulszky is mély szenderbe merült Guszti fia beszéde alatt.
Mi volt ez? Malícia-e vagy egyszerűen atyai gyöngédség?
A beszéd vége felé fölébredt az öregúr kipirosodott arccal és szétnézett.
– Rossz álmaim voltak – panaszkodék a szomszédnak.
– És mégis jól jártál, hogy aludtál – panaszkodának a szomszédok.
Mihelyt az öreg szétnyitotta szemeit, a túlsó oldalon Pulszky Károly hunyta be a magáét.
És ekkor tűnt ki aztán, hogy sem nem malícia, sem nem atyai gyöngédség, hanem ez is családi politika.
Egyik Pulszky alszik, egyik beszél s egyik ébren van.
– Ugron Gábor! – olvasta a jegyző.
Ennek a névnek már varázsa van! A Ház legdaliásabb férfia s legtüzesebb szónoka viseli.
A folyosó betódult, az összes padok megteltek, a karzatok élénk zsibongása megszűnt, az elnök hadiállásba helyezte magát, mert itt már résen kell lenni. Az »erdélyi sárkány«-t, ha egyszer felszáll, nem tudni hol áll meg.
Ugron Tisza után a legnagyobb rögtönző szónoka a parlamentnek.
Nem műszónok, mint Apponyi vagy Szilágyi Dezső, de magyarabb ezeknél. Naturalista, de tele erővel, gazdag színekben s kifogyhatatlan ötletekben. A talentum zománca s az eredetiség üdesége szépíti meg gondolatait, bár az egybefoglaló kapcsok gyengék, éppen úgy, mint Tiszánál.
Ugron ma is már vezére a függetlenségi pártnak, de persze még csak félhivatalosan.
Nagy verve-vel beszélt, mint mindig s leginkább a miniszterelnököt támadta, ki a saját vereségét meg akarja a nemzettel osztani. S ez ellen olyan hévvel kelt ki, hogy az ő arcát is elborítá a veresség.
A miniszterelnök nem volt a teremben, hiszen ott volt a széke s annak a vörössége csak még jobban ingerelte Ugront.
A szék előtti padon egy ív papiros hevert jegyzetekkel.
Ugron megfenyegette a széket ujjaival és a papiros lepottyant onnan s elkezdett a Ház szőnyegén bukdácsolva Ugron felé szaladni.
– Isten keze! – kiáltá a babonás Csanády vacogó fogakkal, miközben egyet csuklott.
(Nem egészen az isten keze volt, hanem alkalmasint a házmesteré, ki e percben nyitotta meg fent az épület tetején a hármas ablakot s a beröppenő szél a miniszterelnök papírját sodorta el.)
A tetszés, zaj és derültség sokszor tört ki a baloldalon. Kivált Andreánszky Gábor tud úgy nevetni, hogy az egész kormánypárt összerezzen.
Ugron Teleki Mihályhoz hasonlítja Tiszát.
Teleki Mihály otthagyta az egyik csizmáját Lippán. Tisza is otthagyta egyik csizmáját a főrendiházban.
– Nem baj – kiáltá közbe Urbanovszky. – Van még a miniszterelnöknek elég csizmája. (És lelkesülten a saját mellére ütött.)
Percekig hömpölygött az éljenzés. A lippai csizma mosolygóra festett minden arcot. Az bizony ott maradt a főrendiházban, de legalább sarkantyú volt rajta.
Azután Rácz Géza állt fel, aki megdicsérte a főrendeket a zsidó rabbi kihagyása miatt, de kijelenti, hogy ezt a körülmetélt javaslatot azért mégsem fogadja el.
Péchy Tamásnak szemet szúrt ez a szó: »Ejnye, hamar a csengettyűm. Állapodjunk meg ennél a szónál«. S elkezdte azt tárgyalni.
– Lehetnek – úgymond – a karzaton olyanok, akik ezen megbotránkoznak.
– Kin? Min? Mit mondott?
Egyszerre súgás-búgás, suhogás, élénk kérdezősködés, majd nevetgélés támadt a karzaton. A hölgyek sietve szedték elő legyezőiket spanyolfalnak arcuk elé.
A tapintatos Péchy pedig elégülten dörmögte magában:
– Mert hiába, az erkölcs erkölcs. Az asszonyi arcokat nem szabad itt a Házban szemérmetlen színekkel kipirosítani. Van nekik arra más szerük odahaza.
Nyugtalanul mozgott a Rácz beszéde alatt Lipthay Béla, ki most is beszéddel volt viselős, de félt, hogy Teleszky megint el találja halászni mondanivalóját. Pedig neki rendesen olyan a puskapora, amivel már sokszor lőttek azelőtt. Azt a naivitást akarta elhitetni a Házzal, hogy a zsidó rabbit nem fajgyűlölet és vallási szempontból hagyták ki a főrendek a néhai javaslatból.
Ez a beszéd roppant hatást tett, mert mindenkit megnyugtatott az iránt, hogy íme vannak még ártatlan és hiszékeny lelkek a hazában.
Lipthay után mi következett?
Az óramutató kettőre fordult.
Hát mi szokott ilyenkor következni? Természetesen a Tisza beszéde.
Ez a jelenet, mely napok óta ismétlődik, eszembe juttatja az örökkévaló fazekak meséjét.
Vásott gyerekek mindennap összetörték a fazekakat, de a fazekas mindennap összeragasztotta. Minélfogva éjszaka idején mindig rendén valának a fazekai.
Tisza napról napra nagyobb bámulatba ejti nemcsak pártját, hanem az egész Házat elméje gyorsaságával, vagdalkozási rutinjával.
Nem annyira abban nagy ő ezúttal, amit felel, hanem abban, ahogyan azt ügyesen ki tudja kerülni, amire nem felelhet.
Még utoljára is igaza van Ugron Gábornak, hogy mindig csak az egyik csizmájával lép.
Hanem azon aztán nagy patkó van.
