AZ ALRENDI HÁZBÓL
AZ ALRENDI HÁZBÓL
Tisza nem veszi komolyan a pártját, a Tisza pártja nem veszi komolyan az ellenzéket, az ellenzék nem veszi komolyan a maga zászlóját.
Az országgyűlést már csak én veszem még komolyan ezekben a karcolatokban.
És mert komolyan veszem, hát megint csak leírom a mai vitát.
Beöthy Ákos kezdte egy alakilag szép és magvas beszéddel. Általában Beöthy az az ember, aki sokkal többet ér, mint amennyit mutat, de aki sokkal többet szeretne mutatni, mint amennyit ér.
Utána Csernátony Lajos (aki ma a folyosón is bőven ragyogtatta fényes megfigyelő tehetségét) tartott egy igen sikerült előadást – Horváth Gyulával négy kézre.
Csernátony az egyesült ellenzéket ironizálta találóan. A látszat az volt, hogy Horváth Gyula beszél, s tényleg Horváth Gyula állott fel és beszélt, de alapjában csak a közöket töltötte be, akképp irányozván beszédje folyását, hogy abba Csernátony beleilleszthesse a maga észrevételeit.
Egyszóval Horváth Gyula beszédje csak egy hosszú közbeszólás volt a Csernátony megjegyzéseihez.
Ez az új parlament igenre nagy méltánylásban részesült; Csernátony határozott sikert aratott, s a közbeszólót is élénken meghelyeselte a párt.
Horváth Gyulának nem tetszik a javaslat, a múltkor is rossz volt, de akkor nem szavazta meg, most még rosszabb lett, és nem szavazná azt meg, ha egy másik, jobb javaslat is volna előtte. De nem lévén választék, azt szavazza meg, ami van. Mert hát valamit csak mégis meg kell szavazni.
Most emelkedett föl Horvát Boldizsár, s mély csöndben szokott, gyönyörű lágy hangján mondta el roppant hatású beszédét a javaslat ellen.
Nincs pártja, egyedül áll ott ősz hajával, rokonszenves arcának redőivel, és mégis vezér. Ez a név illeti meg. Talán azért emlegette ma a temetőt, mert az ő fegyvertársai már ott pihennek?
És mégis ha beszél, érezzük, hogy vezér – de hát kinek a vezére?
Ahogy a Csaba tábora előjött, ő is felidézi holt katonáit, s suhogó árnyak tömegétől népesül meg a terem.
Nyelvének csodálatos zenéje, ha búsan, elegikusan rezdül, ha lágyan zeng, hűs levegő tör be, emelkedni kezd a terem, mintha repülnénk mindig magasabbra, magasabbra.
Mi megyünk, röpülünk, hanem a többi eleven képviselők idelent maradnak.
Prileszky feje olyan kicsinynek látszik, hogy az ember azt hiszi, valami zsuzsu. Mocsáry olyan onnan, mint egy kis gyík. Thaly Kiss Alberttel gombozik a »pro libertate« pénzekkel, ezek már valamivel nagyobbacskák. Irányi, Grünwald velünk röpülnek, de akadozó tüdővel, Szilágyi stációt tart, leül egy felhőbeli székre (nem figyeltem meg: piros-e), ő bizony azt mondja, nem megy tovább. Nagyon hideg van odafenn.
Mikor már kijárkálta magát fent a magasban a vezér, akkor leereszti szárnyát, száll, száll lefelé, s minket is visz.
Valami kriptában állunk meg.
Éji fáklyák vetnek kísérteties fényt egy fakó ravatalra. Ott fekszik kiterítve a demokrácia.
Horvát Boldizsár letérdel előtte, és körülrakja szóvirágokkal. Azután elkezdi a szomorú zsolozsmát.
A halott ott fekszik, az arca alabástromfehér. Vére kifolyt. Sok seb van ütve rajta. Kik ejtették a halálos döféseket? Gróf Balenticsek.
Az egész Ház elszomorodik, nyomasztó érzés dől rá az emberek kedélyére.
»Igazán szomorú dolog, hogy ott fekszik… halva… olyan fiatalon
Pedig milyen szép volt. Hogy tetszett nekünk valamikor. Mindnyájan udvaroltunk neki…«
A vezér elhallgat most. S amint leül, a beszéd végső akkordjaival egyszerre szétfoszlik háta mögül a szellemtábor. Nem vezér már, megint ott ül a mamelukok között egyedül, egészen egyedül.
A fényes fáklyák nem lobognak már a ravatalnál. Fallacia volt. Nem halotti fáklyák azok, hanem a Horvát Boldizsár talentumának sugarai, nem koporsói virágok, hanem szónoki floskulusok, azután nem tömjénfüst az idebenn, hanem a folyosóról jött be a cigarettek füstje… Nem ministránsok azok az urak, akik a temetésnél segédkeztek, hanem miniszterek, és nem a halotti harang szól, hanem Péchy Tamás csenget.
Valóban Péchy csengetett.
– Öt percre felfüggesztem az ülést – mondá.
Ez az öt perc arra való volt, hogy minden mameluk ellenzéki lehessen – öt percig. Hiszen őnekik is elkel egy kis regráció. Hadd dicsérjék meg egymás közt Horvát Boldizsárt, hogy mennyire igaza volt, aztán jöjjenek be újra a javaslatot helyeselni.
Öt perc múlva Herman Ottó következett szólásra. Ezalatt azonban megtelt a terem füsttel és gőzzel. Úgy ült ott mindenki külön felhőben, mint egy-egy Jupiter. Sajátszerű szürkés-lila színe volt a házbeli levegőnek, s ilyenre festette ki az arcokat is. A porból és füstből egész lengő vásznak támadtak alulról fölfelé, rézsút, mint a szivárvány.
Andrássy Tivadar gyönyörködve nézte, hogy milyen gyönyörű mellényszövet. Az öregek és a karzaton ülő asszonyok köhögtek. Csanády elkezdett csuklani, s határozati javaslatot nyújtott be, hogy az elnök nyittassa ki az ablakokat.
– Megfúlunk! – kiáltotta az öreg Lázár Ádám.
Ebben a roppant zsivajban kelt föl Herman Ottó.
Sem ő nem látott senkit, sem őt nem látta senki a nagy füsttől.
Levegőt, levegőt! – hangzott újra.
Levegőt én nem adhatok – gondolta magában Herman Ottó, s bosszankodván, hogy a zaj miatt szóhoz nem juthat, otthagyta a termet beszéd nélkül.
A jegyző tehát a következő nevet olvasta:
– Komlóssy Ferenc.
– Nincs itt.
Komlóssy a folyosón volt, mert azt hitte, hogy Herman beszél.
A jegyző olvasta ismét a következő szónokot:
– Csanády Sándor.
– Nincs itt.
Csanády szinte a folyosón volt, mert azt hitte, hogy előtte még Herman és Komlóssy beszél.
Végre Apponyi Albert állt fel, nehogy a vita bezáródjék, s röviden, de szépen beszélt a javaslat ellen. Úgy látszott, mintha egy nagy beszédnek a két szélét mondaná el.
Egy-két jó érvet (mely főleg az ügyes csoportosítás által vált azzá) hozott fel a javaslat ellen, s egy kemény sottise-t mondott Horvát Boldizsárnak, azt, hogy »legnagyobbrészt egyetért vele«.
De Horvát Boldizsár is mondott egy sottise-t a szélső balnak: »Ha Kossuth visszatérne, idegenül érezné itt magát«.
Azután még Keglevich beszélt, de ez egyszer semmit sem mondott, még sottise-t sem.
Végre amit mindnyájan szőttek-fontak egész nap, azt ma is, mint rendesen naponkint, beszegte Tisza Kálmán.
Mert őneki mindegy: piros pántlika, zöld pántlika, amit összebeszélnek a többiek, ő abból akármilyen rossz szövet, az ülés végén kokárdákat varr a mamelukok kalapjaira.
