A T. HÁZBÓL [febr. 13.]
A T. HÁZBÓL [febr. 13.]
Éppen a legérdekesebb pillanatban jelentem meg a Házban.
…Pirosra marva a hidegtől, Tisza Kálmán lépett be és, letette a tárcáját.
A megdöbbenés fölszisszenése nem hangzott fel… mert hisz a tárca nehéz volt (lehetett benne vagy három kiló paksaméta); mit is csinálhatott volna hát vele egyebet, minthogy letette a piros támlányára, aztán leült ő maga is Herman Ottót hallgatni.
Vajon mit mond Herman Ottó a felsőházról? Miképp kívánja ő? Választva-e vagy kinevezve? Iniciatívával-e vagy anélkül? Egyszóval, hogy mi lakik a hosszú haj alatt?
A mamelukok is mind kíváncsian hegyezik a füleiket: »No, ez áll még csak majd elő merész követelésekkel!«
De mennyire leesett mindenkinek a nyakcsapja, amikor kijelentette szerényen, hogy ő nem akar semmit, elengedi Tiszának az egész felsőházat. Ne legyen felsőház!
S ezzel leült nagy derültség közt, szétnézve kevélyen a meghökkent sorokon, mintha mondaná:
– Tessék ennél többet mondani!
Zsilinszky Mihály szólott utána, nagy figyelem közt, rokonszenvesen.
Ezalatt kezdtek megtelni a padok, és a karzat is gazdag színpompájú képet mutatott.
Jobbról a high life férfi tagjai hallgatták izgatottan a beszédeket. Voltak ott jó 1847-iki mágnás arcok. Ősz, kerek szakállú, tisztes nagyurak, kik megüvegesedett szemmel bámészkodtak le, hogy »lehetséges-e az, amit hallanak?« És voltak ott fiatal kaszinótagok, kiknek azonban csak az egyik szeme volt megüvegesedve, amelyiken a monokli fénylett vészjóslón.
A szomszéd rekesztékeket deli szép asszonyok és kisasszonyok ülték. Suhogott a selyem, lengtek a strucctollak, s a mosolygó piros arcok éppen nem jelezték, hogy itt prédikációs halott van.
Mert immár prédikációs halott a volt főrendiház.
(Kezdem érteni, hogy a halottnak haja nő, sokszor még a koporsóban is.)
Igazi farsangi hangulat van fent. A fiatal képviselők érzik, hogy itt most valamelyik hosszú beszéd alatt meg lehet bátran házasodni.
Mind felhurcolkodnak a magasba, s míg idelent az öregek gorombaságokat mondanak egymásnak, addig ők csupa szépeket suttognak a szép leányoknak. A csevegés vidám zsivaja halkan, harmonikusan szűrődik le szelíd zsongássá.
De nemcsak az úgynevezett obligát honleányok ülnek a karzaton, nemcsak a bálok, piknikek királynői és mamái ülnek a Monaszterly és Fehér Gyula ruháiban, hanem eljött az erdélyi nagymama is a fiúunokájával. Nyolcvan év hava üli ráncos homlokát, nemigen mozdul otthon a karosszékből sem; de már azt mégis eljött meghallgatni, hogy csakugyan nem bolondítják-e azok a gyerekek, való lenne-e az, hogy ezek a mindenünnen összeszedett emberek hozzá mernek nyúlni, meg merik bolygatni a mágnások kamaráját?
Hosszú, virágos wikler van a nagymamán, tenyér nagyságú ezüstcsattal, Apafi Mihály uram korabeli főkötő barnállik a feje búbján, s az arany foglalatú okuláré közel hozza neki ezeket az ismeretlen embereket alulról. Ni, éppen a gonosz praktikájú Teleki Mihály uram őkegyelme emelkedik most fel… azazhogy amint az unoka magyarázza: Tisza Kálmán.
Igen, ő beszél, s tekintve azt, hogy az előtte fekvő ív tele van jegyzetekkel, igen hosszasan fog szólni.
A hívó csengettyű szavára a zöld függönyös ajtók csak úgy öntik az »élénk helyeslés« materiáját.
Eligazodik a Ház, ahogy illik nagy eseményekhez. A vérmes mamelukok közvetlen a miniszterelnök teste mellé. Odaül Szerb György, Ivánka Imre szétterpeszkedik, mint egy terebélyes fa, (Ez volt ma úgyis a legkedvencebb hasonlata a szónokoknak.) Kőrösi Sándor, mert jó hangja van közbe mennydörögni az »Úgy van«-t, közel lapul a Deák helyéhez, de háttal az elnöknek (mert még mindig tartja a haragot). Kőrösi viszi a »kikiáltói« szerepet, Prileszky Taddus az »echó«, Molnár Viktor a »lelkesülés«, az öreg Bánffy Dániel a »Hatás«, Tischler Vince a »Derültség«.
Túlnan két könyökére fekteti fejét Szilágyi Dezső nagy helyet kerítve magának, széttolván három-négy habarékot, mintha mondaná: »Félre innen! Itt most engemet akasztanak!«
Háta mögött a »hugenotta lovag« mereng, s a közbülső Pulszky vickándozik. Távol a balvidéken az öreg Csanády mormog harapásra készen.
A terem gömbjének legszélén pedig, mint sbirr, egy fegyveres mameluk jár-kel kinyitott bicskájával. Nini, hiszen ez a jó öreg Plachy Tamás. A kés pengéje rémesen villan, amint egyet-egyet lép magános sétájában…
De már ez ellen a habarékpárt is állít ki fegyveres erőt. S épp ilyen sétaútra kél báró Lipthay Béla egy szörnyű ollóval a kezében, szép klasszikus fején fehér pehelyfészek.
Ezalatt Tisza nagy hatással beszél, s eredeti modorban védi a javaslatát.
Kedves atyámfiai, ellenzékiek. Nincs ám a mamelukságból szabadulás.
Tegyük fel, hogy az történnék, amit önök akarnak, hogy a megyei bizottságok választanák a felsőházi tagokat.
Hiszen önök mondják, hogy a megyei bizottságok is kormánypártiak.
Ha kormánypártiak, azok is mamelukokat választanának. Hát ott volnának, ahol így.
Hiábavaló erőlködés. Nem lehet olyan felsőházat csinálni, hogy ne a kormányé legyen a többség. Legjobb hát megkapitulálni!
Nagy élvezettel hallgatta ezeket hátul a női karzat alatt egy padban egyedül Bubics kanonok.
Hosszú szempillái édesdeden hunyódtak le.
– Istenem, istenem, de okos ember ez a mi urunk! De kár, hogy az ilyen ember nem római katolikus!
Más véges eszű ember azt bizonyítgatná, hogy »de bizony jó lesz ez a felsőház így«, ő megfordítja, hogy »amúgy is csak rossz lenne«.
Ez hat, ez kell azoknak a vastagnyakúaknak odaát!… Ámbár a címzetes püspökökért mégis kár – nagy kár… Bárcsak engedne ebben a pontban az urunk!
Oh, szállj, szállj le reá mennyei malaszt a magasból…
Amint így elmélkedik a főtisztelendő úr, egyszerre csak száll le a magasból egy nagy fekete szőrmés test, s mint egy holt macska, odacsapódik eléje a padra.
– Jaj!
Odanéz rémülten, hát egy női muff.
A főtisztelendő úr hátratántorodik. – Apage, Satanas!
A közfigyelem villámgyorsan fordul a lebukott muff felé. (No, ez ugyan könnyen és olcsón jutott be a Házba!) Ki az! Mi az? Mi történt? Kié ez a muff?
Teremszolgák szaladnak elfogni a rakoncátlan muffot. A karzaton ideges hullámzás támad. Lágy nevetgélés szimptómái kezdenek kiütődni fent és alant. Péchy Tamás végigjártatja eszét a házszabályokon, hogy mi történik ilyen esetben a régi praxis szerint.
Milyen szerencse, hogy nem valami szűzszónok beszélt, mert a muff által elvont figyelem megölte volna, de Tisza Kálmánt, aki már annyi krízist kiállott tíz év alatt, nem tehette tönkre még a muff sem.
Tovább beszélt hosszan és érdekesen, cáfolgatva Szilágyit, s már messze délutánra hajlott az idő, midőn végre zajos tetszés közt leült. Oly egyszerre s gyorsan szokott leülni, hogy egy ismerősöm megjegyzése szerint éppen azt a képet nyújtja… mint mikor egy penecilus bezáródik.
