A T. HÁZBÓL [febr. 14.]
A T. HÁZBÓL [febr. 14.]
Három vasutas ember ült egymással összebújva szerelmesen a Kemény Gábor mögötti első padban, Ivánka Imre, Hegedüs Sándor és Harkányi Frigyes.
Valami papirosok voltak előttük, a ceruzák izgatottan ugráltak ide-oda rajtok.
Mialatt ők így építették a jövő kor vasutait, körülöttük minden meg volt számukra halva.
A többi embernek Vadnai Károly beszélt. Egy fekete botra támaszkodott, mert olyan naggyá nőtte ki magát beszéd közben, hogy a talapzat nem bírta volna meg. (Nem ám, mert a lábai fájnak.)
Pompásan beszélt, de nem a szüzesség szépsége volt beszédében a pompa, hanem a taktikus okossága. Flosculust, metaforát bőven használt, de bizonyos szubtilitással, ízléssel. Se alul nem járt, se magasan. Hangjával olyan ökonomice tudott bánni, hogy képes volt modulálni vele, pedig tulajdonképpen hangja sincs.
A karzatokon összecsapták a tenyereiket csodálkozásukban az újságírók: »Hol veszi ez az ember azt a hangot?« A taktikájának fő alapvonása pedig az volt, hogy úgy adta, mintha büszke volna a mameluk voltára. Ez hatott. A kormánypárti kollegák, akik körülötte voltak, elkezdtek fölocsudni: »Az ám, hiszen mi tulajdonképpen derék, jóravaló emberek vagyunk. Szégyellje magát az ördög«.
Az ellenzék is bizonyos kedvteléssel hallgatta a jóízű, okos szónokot, csak a derék Csanádynak viszketett meg a nyelve és közbeszólt.
No iszen csak ez kellett Vadnainak. Lecsapott, mint a héja, s egypár sikerült ötlettel hirtelen kirántotta a Csanády sisakforgóját, a »hitehagyott« jelzőt (epés stílusának legbecsesebb gyöngyét), s diadalmi melltűt kovácsolt belőle, beletűzvén azt a miniszterelnök nyakkendőjébe. A szegény öregúrnak még annyi ideje sem volt, hogy elhörögje: »Végem van!«
Vadnainak e csatározási készsége nagy hatást tett, s oly tapsot és derültséget okozott, hogy ő maga azt hitte, valami banketten van, s a szép magvas beszéd egy váratlan fordulattal – toasztba csucsorodott össze… hogy az Úristen sokáig éltesse Tisza Kálmánt.
– Hol a poharam? – hörgé Beöthy Algernon, önkéntelenül.
Lett nagy éljenzés, sokan siettek kezet szorítani a szűzszónokkal. Mindenki dicsérte a beszédjét, csak ő maga szidta azt:
– Hagyjatok, kérlek, békén. Hát olyan nagy dolog az, hogy beszélni tudok?
Utána Vadnay Andor szónokolt.
Egy család, de ezt »y«-nal írják, mert Andornak már több nevezetes őse van. (Példának odáért Károly.)
Ő »ama bizonyos egy rabbi« ellen száll síkra, de a Ház szórakozottan hallgatja, mindenki a karzatot nézegeti, mely felülmúlhatatlan színdús képet nyújt.
Idelent az alsóház, odafent a felsőház, az is, amelyik lesz, az is, amelyik nem lesz.
Az idegenek karzatán ragyogó női arcok; comtesse-ek, baronesse-ek. Ott ül a jámbor De Gubernatis gróf is. Orbán Balázs magyarázgatja neki székely-francia nyelven a nemzeti politikát.
A főispánok és főurak karzata s köröskörül az egész vonal zsúfolásig tömve van arisztokráciával. Ami kis hely maradt, azt a Földváry nemzetség üli. Nénik és nagybácsik jöttek el meghallgatni a Miklóskát, mit tud.
Szépen, illedelmesen kelt fel a fiatal Földváry Miklós, és szemlesütve kezdi elmondani a penzumát leckefelmondó, monoton hangon.
– Hallatlan az – méltatlankodik Rácz Géza –, hogy ez a gyerek már szólni mer!
Elmondta a dikciót meglehetősen, jobban mint Andrássy Tivadar tavaly. Kíméletes, jóakaró figyelemmel hallgatta a Ház, sőt meg is éljenezte a végén.
– Nincs többé sikertelenség! – dörmögi fájdalmasan Lipthay Pál.
A jó nagybácsik és nénik puszit integettek a karzatról Miklóskának. Tamás bácsi pedig átellenben meglógatta a csengettyűt, ami azt jelentette ezúttal, hogy egy más bácsika fog most szólani.
Az a bácsika volt Apponyi Albert.
Szónoki erejének egyik legszebb diadalát aratta ma.
A hugenotta lovagról ma tűnt ki, milyen művész.
Az Orpheumban mutogatta magát ezelőtt egypár évvel egy ügyes escamoteur, aki csak rugót nyomott meg magán, s egyszerre más meg más ruha volt rajta.
Apponyi beszélt elragadóan, hévvel, erőteljesen: mennydörgött, majd újra lágy lett, szava néha a vesékig csendült, a szívekben vájkált ércével, s a Pesti Napló szerint az emberek torkát szorította meg. (Most tudom már én, hogy honnan kapom a torokfájást!)
Magával ragadta hallgatóit, annyi tény. Oly csend volt a teremben, hogy meg lehetett hallani a három vasutas ember ceruzáinak a lassú kaparásait. Mert mindenki mély, odaadó figyelemmel csüngött a szónokon, csak Ivánka, Hegedüs és Harkányi nem… Ők még mindig a vasutat építették.
S amint beszélt, s hol, hol elővette a retorika cirádáit, a logika kalapácsát, a dialektika csillámló cintányérjait, egy fordulat, s íme ott állott Apponyi Albert demokrata blúzban…
Fölvette varázsbotját (egy hosszú ceruzát), nehány mozdulatot tett vele keresztben, hosszában, changé passé… s íme ott állott Apponyi Albert tigris kacagányban.
Hogy tetszem jobban?
Mindenféleképp tetszett. Tomboló tetszésmoraj zúgott a termen. A mágnások szemei kevélyen villogtak ott fönn, a hölgyek legyezői üdvözleteket integettek.
A tigris-kacagányos levente újra összerázkódott, mint a mesékben.
Sovány termete kigömbölyödött, táblabíró potrohot eresztve, s vállán immár dzsentris bekecs lóg.
S mindezt annyi »psüt«-tel, annyi finomsággal csinálta, hogy elragadó volt.
Tisza Lajos (akit divat most csipkedni, mert tud és csinál valamit), egypár sort vet papírra, és elcsúsztatja a miniszterelnöknek:
»Nézd, hogy irigyli Gromon ennek az Apponyinak a garde-robe-ját.«
A miniszterelnök fanyarul mosolyog ezen az ötleten. Neki jó szíve van, Szilágyi Dezsőt sajnálja, akit immár levert Apponyi.
Apponyi eközben elvégzi hosszú beszédjét, s a lelkesedés keresztülzajlik a két ellenzéken, mint a vihar. Az éljenzúgás lázasan kezdődik a bal padok legszélén, s mire a kormánypárti előőrsökig morajlik lázasan, onnan újra visszahömpölyög riadalmas növekedésben. És megáll egy pillanatra, s mint a széltől lecsapódó láng újult erővel tör ki. A karzatokon örömittassá válnak az emberek. Az írói ketrecben Grecsák nyakába borulnak a hívek, ha már Apponyihoz nem juthatnak.
Tomboló vihar van készülőben.
A három vasutas ember azonban még most is csendesen jegyezi a számokat, és építi a vasutat… Ők ebben a zajban az elképzelt vasút vonatait hallják dübörögni.
De Ivánka Imre mégis felocsúdik.
– No, mi az? Ki beszélt?
– Apponyi beszélt – mondja a háta mögött ülő szomszédja.
– Mit beszélt?
– Hát nem hallottad? Azt mondta, hogy ő az igazi demokrata, nem Tisza.
– No és mi fog már most történni?
– Nem tudom. És te mit gondolsz?
– Én azt hiszem… hüm, ez nehéz kérdés! Én azt tartom, miután Tisza is azt állítja, hogy ő a demokrata és nem Apponyi, legjobb talán, ha cifliznének, hogy melyik hát az igazibb demokrata.
S ezzel megint visszafordult a másik két vasutas emberhez továbbépíteni a síneket.
Tisza, a »nagy taktikus« ezalatt aggódva nézte a roppant hatást, melyet Apponyi beszéde tett.
– Ejh, ezzel a hatással nem alszol! – gondolá magában.
S felállt.
Szétnézett táborán, de csupa csüggeteg ember. Valamennyinek leesett az álla. Hallgatagon ülnek és mogorván, csak Kőrösi Sándor mer belekiáltani a rettenetes zajba:
– Halljuk!
– Nem kell! – zúgnak fel az ellenzékről. – Nem hallgatjuk meg a miniszterelnököt!
– De igen – kiáltja egy rekedt ellenzéki –, meghallgatjuk, ha le akar mondani.
A miniszterelnök nyugodtan várja, míg a zaj lecsillapul.
De az nem csillapul le. Amint egy-két szót szólna, fölfakad újra a tomboló kiáltás, »éljen Apponyi«, és egy percig zúg a teremben.
Az elnök két kézre fogja a csengettyűjét, úgy rázza. Hej, csakhogy ide most a debreceni nagyharang kellenék.
– Tisztelt képviselőház! – kezdi a miniszterelnök újra.
– Éljen Apponyi! – ordít a tömeg.
S az Apponyi-láz most már egész gyerekességgé kezd fajulni. Az éljen-zajba a legcsodálatosabb süvítések vegyülnek bele. Van abban malacröfögés, kurjantás, lúdgágogás…
( – Beh szép festői parlamenti nyelvük van – mondja hízelgőn a jámbor De Gubernatis gróf fenn a karzaton Orbánhoz hajolva.)
A miniszterelnököt ez mind nem alterálja, ott áll ridegen, nyugodtan, hisz majd csak kifogy ezeknek is a garderobe-ja.
Utoljára is a jószívű Csanády szánja meg a hitehagyottat, és közbekiált reszelős hangján:
– Ugyan, hallgassuk meg, Isten neki!
Hahota támad, s ha a Ház nevethet, legott fölenged.
Meghallgatták Tisza bár rövid, de hatalmas replikáját.
Mégis megtette, amit föltett magában, hogy nem engedte Apponyit a mai dicsőségével aludni.
Valamennyit elvett belőle a generális, de amennyi maradt, bőven elég az is édes aluvó vánkosnak.
