I. A helyzet
I. A helyzet
[febr. 19.]
A nyolcadik nap, de az Apponyi beszéde most sincs lerontva.
Olyan beszéd volt az, hogyha én volnék Apponyinak, sohase beszélnék többet. Különbet már ő nem mondhat. És a mi parlamentünk nagyon változékony. Három nagy szónok van, s azok felváltva floreskálnak.
Van idő, mikor egyedül áll Tisza. Csüggedten suttogják még az ellenzéken is:
– Csak egy ember van: Ő!
Van aztán idő, mikor Szilágyi a legnagyobb szónok, mikor ő áll felül, s a kormánypárti újságírók elkezdik írogatni, hogy »Apponyi a nagyobb talentum«, ez ekkor a Szilágyi verőfényes hete. (Mert semmi sem oly erős, hogy egy hét alatt el ne nyűnék.)
Most az Apponyié a dicsőség, s immár a kormánypárton azt hirdetik, hogy »Szilágyi a nagyobb talentum.« Hja, hja!…
Annyi bizonyos, hogy egészségtelen parlamenti állapot, ahol egyetlen beszéd ily nyomást gyakorolhat.
A kormánypárt kedvetlen, elszomorodott, s azt teszi, amit soha eddig: gondolkozni kezd.
Töpreng, kombinál, kontemplál mindenki, még tán Cselkó Ignác is.
S az elég baj volt, hogy a sok »szabadelvű« partner nem gondolkozott, de még nagyobb baj, hogy most gondolkozni kezd, mikor már nehéz kigondolni valamit.
A javaslat az ördögé. A legvérmesebb mamelukok is csak azon disputálnak még, hogy hány szavazattal bukik meg a főrendiházban.
A tranzakció nem segített. Tisza tévedett. Rossz volt a taktikája. Sennyeyben azt nyerte csak, hogy annak nimbusza is átszállott Apponyira. (Most már Apponyinak még a nimbusza is kétféle.) S a sok kilencágú középszerűség, kiket a miniszteri székekbe ültetett, hogy csatornákká tegye őket, amelyeken át a kaszinó ereje is idefoly, hasztalan fáradságnak bizonyult.
Most már nincs semmi optikai csalódás. Lehullt a mesterségesen kistikkelt, megfódozott fátyol, s Tiszának nincsen egyebe, csak az ő házbeli pártja.
Nagy párt ez kétségkívül, lehet vele uralkodni tovább is, de nem lehet vele haladni tovább.
Hogy mi fog már most történni, azt talán még Tischler Vince sem tudja.
Következésképp én sem tudom.
Hanem a legvalószínűbb, hogy a főrendiházi vereség után Csanády Sándor jön sorra.
Annyiban tudniillik, hogy Tisza megfelel majd arra a tréfás interpellációjára, mikor akasztja le a szögről régi elveit. Azt fogja mondani: »Most«.
Tiszának nem marad más útja, mint abban hagyni a tranzakciót, az úgynevezett »parciális haladás«-t, a kokettírozást a feudál-arisztokráciával, abbahagyni az álliberalizmus tatarozását, és rátérni a tiszta magyar liberalizmusra, amelynek ő oly igaz hangot tudott adni valamikor.
Akkor a fölbontott. és összekavarodott közvélemény újra visszaoszlik alkatelemeire.
S továbbra is Apponyié lesz a dicsőség, de Tiszáé lesz az ország.
Hanem ez még messze van. Sok karcolatot kell nekem még addig megírnom.
