A T. HÁZBÓL [febr. 20.]
A T. HÁZBÓL [febr. 20.]
Szűzszónok beszélt: Schmidt Gyula.
Bámulatos, hogy még mindig vannak szűzszónokok.
Sajátszerű érzés ez.
Feláll az ember, és a terem is feláll vele. A padok elkezdenek szaladni rézsunt összevissza. A homlokzat hat márványos oszlopa összehajlik, mint szélben a kukoricaszár.
A halványpiros színű pokróccal beterített medium oldalt ferdül, s a gyorsírói ketrec felszalad a magasba. Magának, a szűzszónoknak száz érzéke keletkezik, amelyekről eddig tudomása sem volt. Hall nemcsak a füleivel, de az idegeivel is. S meghallja mind a háromszáz embernek minden súgva tett megjegyzését. Ha mozdul, ha ásít, ha sóhajt, ha gúnyosan nevet, vagy fitymáló gesztust csinál valaki, azt mind fölfogja a szónok szeme.
A honatyai kopasz homlokok beszédesek lesznek. A szűzszónok e fehér lapokról is olvas tetszést vagy nem tetszést. Érzi, miként szegződik reá minden szem, s e szúró nézés hevíti belül, s ébren tartja testének minden porcikáját. Szikrákat csal ki, s oly erőket fejleszt, melyek nem léteznek, csak a szűzszónokokban.
Az eltompult öreg szónok már az előtte levő embert sem látja meg.
A szűzszónok előtt elzöldül a világ. A zsivaj lankasztóan hat rá, a néma csönd édes kéjjel csiklandozza. Egy-egy »helyes« kiáltás, mely halkan elszalad a padok között, mint hűs szellő, izzó homlokát enyhadóan simogatja.
Előtte a guggaszkodó képviselők olyanok, mint a megsózott békacombok, örök mozgásban látszanak lenni.
Egy háborgó tenger a Ház képe.
S e tenger fölött ő uralkodik a szavával.
Egy mondat s a fejek megmozdulnak, halk morgás támad, egy másik mondat s a tenger csendesen pihen, egy másik megjegyzés s játszi napfény, a tetszés szivárványa pajkoskodik a habok tarajos hátán.
Ekképp érezte át Schmidt Gyula ma a Házat.
De a Ház csak azt érezte ki, hogy Schmidt egy nagyon jámbor mameluk.
Különben most jól is áll a mamelukoknak a jámborság, mert már a kilencedik nap, de az Apponyi beszéde nincs lerontva.
Schmidt után Kovács Albert beszél, éppen olyan hangon, mint Schmidt. Én eleinte azt hittem, hogy az Schmidt és csak a nevét magyarosította hirtelen Kovácsra.
Kovács Albert különben kálvinista szempontból Mocsáry Lajost támadta. Az egyik kálvinista toronyról a kakas átkukuríkolt a másik kálvinista torony kakasára. (Hát nem elég mulatságos ez a lutheránusoknak? )
Az egyes felekezeti szónokok beszédmodorát különben jól tudja jellemezni Csernátony azzal az adomájával, hogy a katolikus harang azt csilingeli: »Jézus Mária, Jézus Mária«, a kálvinistáké ellenben közbemordul: »kutya adta, teremtette«, míg ellenben a lutheránus harang azt kongja: »Se ide, se oda – se ide, se oda.«
Hanem ez egyszer nem bizonyodott be, mert a lutheránus Szontagh Pál volt a következő szónok, aki nem »ide-oda«, hanem határozottan oda beszélt a főuraknak.
A kedves öregúr, ki az egész ország tiszteletét bírja, ritkán beszél, de ha szól, akkor okvetlenül van valami mondanivalója.
Az utolsó tekintetes úr (ahogy én neveztem el egyszer) ezúttal otthon hagyta az excellenciás címét a tokban. (Nem is igen szokta ő azt magával hordani.)
Hűs szellő támadt a teremben, s mintha a napfénynek egy-két szilánkja kezdené magát átverni a sűrű ködön.
Mély csöndben beszélt, melyet nem zavart semmi. Csak nehány öreg mágnás kezdett köhécselni, amint mélyebben belement a beszédbe. Éles kezdett nekik lenni a levegő.
A főrendek karzatán nyugtalanul mozogtak a monoklik.
Az öregúrnak rokonszenves kerek feje ősz, de két szeme fiatalosan csillog, mint két szentjánosbogár. Hangjában melegség rezg. Beszéde tele van kolorittal, szellemmel, mozdulatain, egész tartásán bizonyos szelídség és kellem ömlik el. Hanem a szavaiban ott voltak a mérgezett nyilak az arisztokrácia ellen. Amint ezeknek a fejét mosogatná, egyszer csak rátéved a szeme a »fejedelem«-re.
Ott. ült csendesen Kemény János, nem messze tőle s szenvtelenül, búsan függeszté reá jóságos kék szemeit, mintha mondaná: »Ej, Pali, Pali, de megbokrosodtál. Hát érdemlem én ezt tetőled?«
Megrezzen attól a tekintettől Szontagh, s a János báró kedvéért legott kiveszi az erdélyi arisztokráciát. Hiszen az erdélyi mágnások mind derék emberek.
De azért Szontaghnak még a vádolásában is ott volt a szeretet. Mintegy kiérzett a szavaiból:
Hiszen én nem bántanálak benneteket. Énmiattam ellehetnétek főrendiház ezután is. Hanem lássátok, azt mondja Szilágyi Sándor is, hogy ti támadtatok belőlünk, nem mi belőletek. A híres Mastai gróf egyik mondása is ellenetek illik. Hát tehetek én arról? Én eltűrnélek. De a korszellem nem engedi…
Bezzeg lett volna zúgás, zaj az ellenzéken e nemes hangú beszédre, ha azt nem Szontagh Pál mondja, akit annyira respektálnak. De így mégis bevették a keserű kínaport. Szerencse, hogy csak egy evőkanálnyi volt.
Pedig olyan nagy az Apponyi-láz még mindig, hogy vödörszámra kellene.
A beszéd nagy hatást tett s fölbuzdította a csüggedt mamelukokat, mint a bátor szó rendesen.
Rendre odajárultak a jegyzőkhöz, s kitörülköztek a szólásról.
Ez olyan, mint mikor a dér a gyümölcsfák rügyeit tönkreteszi.
A tömeges kitörülközés rengeteg beszédet fojtott meg.
Annyi szónok volt még felírva, hogy azok, akik már Pulszky után jönnének, legfeljebb jövő héten juthatnak szóhoz.
Az a szónok, aki jövő hétfőn akar beszélni, rendesen megfutamodik, ha most hívják fel. Nagy pánik keletkezett az orátorok közt. Azok is kénytelenek voltak kitörülközni, akik erőnek erejével beszélni akartak. Egyik a másikat vonta maga után.
Mi lesz már most azzal a sok tudománnyal, amelyik a véka alatt marad?
Úgy állt a dolog, hogy a vitát ma bezárja az elnök.
Hanem ott volt az öreg Pulszky. Megvigasztalta ő legott azokat a szónokokat, akiknek a beszédén még itt-ott hiányzik egy kapocs vagy egy öltés.
– No, csak gondolkozzatok ti bátran, ha már így van. Majd beszélek én, ameddig parancsoljátok.
S azonfelül közbejött az a váratlan szerencse is, hogy Andrássy Manó ősei páncélját magára szedvén, a sisakforgóját feltűzé, s nekihajította a lándzsáját Szontagh Pálnak.
Elhebegte, hogy nem igaz ám az, amit Szontagh Pál mondott, mert. a magyar főrendek hazafiasan viselték magokat, s még Debrecenbe is elkísérték az országgyűlést.
Zajos tetszésvihar morajlott fel több ízben az ellenzéki padokról, s mikor a nemes gróf bevégzé a néhány szót, s izzadó homlokát törülgette a kendőjével, kedélyesen dörmögte magában:
– Sapristi! Sohasem hittem volna, hogy ilyen nagy szónok vagyok.
Pulszky Ferenc kedélyesen és szellemesen csevegett azután hosszú ideig.
Nagy egybefoglaló tehetség az öregúr, hatalmas ítéletével és széles látkörével, s tetszése szerint rakja össze és világítja meg a tényeket.
Nem szeret semmit, nem lelkesedik semmiért, s nem enged lelkesedni másokat sem.
Mindent leránt a porba, s ott hömpölyögteti, maga mint egy óriás megtapodja, s gúnyosan kacag fölötte.
Egy Sámson ő, aki az oltárokra kiveri – a pipája hamuját.
