A T. HÁZBÓL [febr. 21.]
A T. HÁZBÓL [febr. 21.]
– Éljen!
Az egész Házban fölharsant lelkesen, zajosan a kiáltás. Ki az? Mi az? Mit mondott?
– Semmit.
– Ki mondja?
Körülnéztünk, csakugyan senki sem mondott semmit, hanem asvai Jókai Mór lépett be a szokott ruganyos járásával a terembe.
– Hát mit csinált Jókai? – kérdé csodálkozva az öreg losonci gróf Bánffy Dániel, aki nem szokott lapokat olvasni.
– Hatvanéves lett.
– No bizony; az sok emberrel megesik.
– Csakhogy ő még mellékesen egyebet is csinált azalatt a hatvan esztendő alatt.
Mialatt Jókai a helyére telepedék, s fogadta a sok feléje nyújtott aranygyűrűs kezet nemesi címerrel a gyűrűkön, azalatt a mosolygós zetelaki Csávosy Béla a jó alsó- és felsőházi Kónyi Manót búcsúztatta el érzékenyen.
Huszonegy év óta olvassa és fésüli a házbeli beszédeket, hát tönkrement az egészsége. Megcsömörlött.
Aztán nincs is már reá szükség – úgy gondolja. A mostani képviselő urak immár nem készítenek új orációkat, hanem elmondják az apjukét.
Melegen éljenezték meg a Ház közszeretetben álló tisztviselőjét, s egész fizetéssel küldik nyugalomba.
Ezek után a napirendre tértek. Napirenden van pedig még mindig, hogy ki a nagyobb demokrata.
Bugaczi Szentkirályi Albert lépett a sorompóba. Ő nem mond locus communisokat soha. Ma is volt originális ideája. Hatalmas penészszag csapta meg a nagyságos képviselő orrokat. A kormánypárton prüsszentett illedelemből néhány ember, de az ellenzéken kéjjel szívta be az ódon illatot bocsári Mocsáry Lajos.
Hát bizony a jeles fiatal szónok azt tette, hogy leverte a port a nemesi kutyabőrökről. Porzott is tőle a Ház, s mint felhő kavargott, ami a sok avas aktára ráülepedett.
Elő, elő nemes atyafiak! Hol a csákány, a kulacs? Én azt akarom, hogy nemzetes uramék válasszák a felsőházi tagokat. Legyen úgy, mint régen volt… azazhogy még amúgyabban – amen!
S amíg beszélt, egy nagy ezüst pajzzsá változott előtte az ellenzék környéke, s abban zöld mező felett (a szélbal táján) pej lovon kék ruhás magyar vitéz nyargalt. S a pajzs fölötti sisak koronáján (ahogy azt a Szentkirályi címer mutatja) két kiterjesztett sasszárny között egy kék ruhás kar könyökölt.
– Micsoda sötét kar az? – kérdezte volna piskárosi Szilágyi Dezső, ha ő is látta volna.
– Ez az én ujjam – felelhette volna nagyapponyi gróf Apponyi Albert.
Ezen nemesi inszurrekció után iglói és zabari Szontagh Pál állt fel, s helyreigazítá a Ház ma »nagyságos« és a tegnap felszólalt »méltóságos« tagja ellenében beszédjének félreértett szavait nagy éljenzés közt.
De a nap főeseménye borosjenői Tisza Kálmán beszéde volt.
Mindenki azt várta, hogy most itt nagy birkózás lészen. Hatalmas ökleivel nekiront a legnagyobb debatter nagyapponyi Apponyi Albertnek. Ordíts kapu, kiálts város – mert rettenetes csapások fogják repesztgetni az ellenfél páncélját.
A tisztelt óra egyet mutatott délután. Az elnöki csengettyű szívrepesztő hangon hítta be a mamelukokat a mellékhelyiségekből: »Oh, jertek! Oh, jertek!«
Meg is telt a terem derekasan. A testőrök körülülték őexcellenciáját. A legisleghívebbek pedig odacsoportosultak a katedrához, hogy a »generális« szeme az ő hódoló arcukon pihenjen meg beszéd közben.
De ez egyszer csalódtak.
Nem használta megszokott fegyvereit, fényes dialektikáját, maró ötleteit és csípős oldalvágásait, hanem tárgyilagosan taglalta a kinevezés és választás horderejét s a javaslat jelentőségét.
Beszéde közben lépett be a karzatra csikszentkirályi és krasznahorkai Andrássy Gyula, s leült jordánfalvi és karzati Ivánka Zsigmond mellé. Ezúttal szőke volt a nemes gróf. E tekintetben már hosszabb idő óta következetes.
Az emberek szerették volna kitalálni arcvonásairól, hogy mit gondol.
De a gróf azt nem mutatta ki. Szeme kalandosan futkározott a karzat délceg hölgyein, s ha szabad találgatni, alkalmasint arról gondolkozott, hogy »jobb szeretne fiatal polgár lenni, mint öreg mágnás«.
A miniszterelnök hosszan beszélt, de érdekesen, néhol lendülettel; az öreg prileszi Prileszky Taddeus (kinek a címerében csákányos medve nyugszik egy fa árnyékában), buzgó helyeseket kiabált az ő árnyékos fájának.
S így tették ezt a többi mamelukok is. Őnagyméltósága szavait sokszori tetszészaj szakítá meg.
Annyira szelíd volt ma, hogy a polemizálásra is olyan szónokot keresett magának, aki a terem meleg atmoszférájától ellankasztva, éppen aludt a padban.
Ez volt lubóczi és cselfalvi Pulszky Ferenc.
Nagy fejét könyökére hajtá le oldalt, s orrlyukain roppant szuszogással szívta be és eresztgette ki a levegőt, míg szeme le volt hunyva.
– Kelj fel, bátyám – ráncigálja fel a mellette ülő képviselő –, a miniszterelnök neked beszél.
Az öreg felpislantott, azután a csalódás hosszúságával ismét álomra hajlék.
– Hagyjatok békét. Azt hittem, hogy a Guszti beszél.
Elszunnyadott, s tovább látta álmában aranymezőn a Pulszky-címer három szőlőfürtjét.
(A Pulszkyakat nyilván jól ismerték a régi királyok is, hogy őnekik három szőlőfürtöt adtak, mert eggyel be nem elégednének.)
Körülbelül ilyenforma volt a mai ülés.
Borosjenői Tisza Kálmán előtt beszélt ugyan még két nagyságos úr is a demokráciáról.
De már ezeket említeni sem merem. Mert nem tudom a predikátumaikat.
