A T. HÁZBÓL [febr. 27.]
A T. HÁZBÓL [febr. 27.]
Még mindig az a bizonyos §
vagy
az ostromlott Jeruzsálem
[febr. 27.]
Ott kezdhetjük, ahol tegnap elhagytuk, s illetőleg ott vagyunk, ahol tegnap elkezdtük.
Az 5. § név szerinti szavazása előtt állunk.
Ma hát nem is írok rendszeres karcolatot, csupán böngészetet tartok a megtaposott tarlón.
A vita egészen hasonlít ahhoz a zsidó létániához, hogy »veres lajbi, kék lajbi, sárga lajbi, fekete lajbi«. (Nagy mulatságokban szokták ezt énekelni a férfiak boros fővel.)
Ezeket a különféle rikító színű mellényeket rakják elénk a gyorsan váltakozó szónokok.
Az egyes beszédek, noha mindenik más húron szólt, mégis úgy hasonlítottak egymáshoz, ahogy báró Huszár Károly hasonlít gróf Batthyány Lászlóhoz, s ahogy ezek a ketten hasonlítanak Bálintitthez.
Sok szónok beszélt. Hallottuk Vadnay Andort, Mocsáry Lajost, Kovács Albertet, Kiss Albertet, Komlóssy Ferencet és Chorin Ferencet, Gull Józsefet és Nendtvich Károlyt. Némelyek azt mondták el, hogy »mi kell nekik«, némelyek pedig, hogy »mi nem kell nekik«. Még olyan ember is akadt a felsoroltak között, aki a zsidó rabbiban is megnyugszik. (Azt hiszem fölösleges megnevezni, hogy melyik.)
De ezen nem bámult senki – hanem igenis általános csodálkozás lepte meg a hallgatókat, hogy végre két olyan szónok beszélt a függetlenségi párton, akik egyet akartak, illetőleg egyet nem akartak, hogy ti. a protestáns püspökök is tagjai legyenek a felsőháznak.
Az érdeklődés lanyha volt. Félig üres padok és karzatok. A folyosó és büfé azonban tele volt folytonosan.
A büfében tréfás versezeteket olvasott fel gr. Pejachevich, amiket természetesen Beöthy Algernon szállított valahonnan. A folyosókon az antiszemiták kovácsolták a fellengős terveket az ország boldogítására.
Végre is a következőkben egyeztek meg.
Legjobb lenne Rotschildnak odaadni Horvátországot, és ott királlyá tenni.
Mikor aztán megerősödnék a fejedelmi székben, meg kellene támadni valamely ürügy alatt, s hadisarcképpen elengedtetni vele az államadósságokat.
Úgy dél tájban azonban (ilyenkor legrövidebb az ember árnyéka) még jobb ötlete támadt Demkó Pálnak, s ő azon hitben, hogy a folyosón van, el is mondta, hogy az ügyvédek, orvosok és egyetemi tanárok tagjai lehessenek a felsőháznak, ha mágnások.
A főurak bánatos szemrehányással néztek a leleményes Demkóra.
– Milyen kerülő út! Lateinerekké válni, hogy arisztokraták maradhassunk!
Ezután Nendtvich beszélt a rabbi ellen.
Az öregúr mester a citátumokban. Hanem az mégsem volt tőle szép, hogy Schiller mondatait elkobozván, Goethe tulajdonába csempészte. (Mennyivel hazafiasabb lett volna, ha inkább Szász Károlynak adja.)
Most aztán Keglevich István következett.
A fiatal gróf megtette már vagy kétszer azt a jukszot, hogy felállt, és az előtte való összes különböző párti szónokoknak a beszédjeit mind elmondta ő maga egyhuzomra. Volt az ő beszédjeiben minden, úgyhogy mikor beszélt, bátran ki lehetett volna írni a pad szélére egy kis póznára: »Vegyeskereskedés gróf Keglevich Istvánhoz«.
Ma ügyes volt. Nendtvichcsel, Hermannal elevenen, éllel enyelgett, és olyan jó kedélyben vala, hogy végén azt az ajánlatot tette Hermannak:
– Ajándékozzuk oda a koponyánkat Virchownak.
– Nem lehet – mondá nagy sajnálkozva Herman. – Én már előbb odatestáltam a magamét.
E szörnyű játék, midőn két képviselő a saját koponyájára ad be határozati javaslatot, hideg borzongást idézett elő a teremben és a karzaton.
Már látták is a két koponyát Virchow asztalán, a varratos halántékokkal, a nagy szemüregekkel és a kivicsorított fogakkal, melyek közül nem szisszen fel többé se »nem«, se »igen«.
Szinte bántóan hat ez a rideg kacérkodás a halál utáni időkkel…
S jólesik lelkünknek, hogy egyszerre becsapódik előttünk Virchow dolgozószobája, s odamenekülhetünk a sötét valóság ellenében a hithez, mert nini… templomban vagyunk.
Mégpedig lutheránus templomban.
Egy fiatal pap prédikál szép, kellemes, kenetteljes hangon.
Ájtatosan hallgatják a hívek. Egypár öreget hátul el is nyomott imádkozás közben a buzgóság. Amott a zöld függöny bizonyosan az orgonát takarja. Látszik is innen a karzatról a mendikánsok feje. Míg a tiszteletes beszél, ők addig pihenőt tartanak odafent a rektor urammal.
Valóban, az úr egyik szolgája, Veres József beszélt, de nem orgonakíséret mellett.
S a textus sem az egek urának hízeleg, hanem a nép szenvedélyének.
Mindegy – hiszen miért ne lehetne a szolgálatot megfordítani?
Rokonszenves alak, s beszédje csinosan volt megkoncipiálva, s az egyes érvek találóan csoportosítva és kiemelve. Gyakran szakítá félbe tetszészaj és viharos helyeslés.
Midőn bevégzé izzadtan, fölhevülve, számosan siettek vele kezet fogni az ellenzékről.
De ugyanebben a percben a kormánypártról is izgatottan ugrott fel egy beteges, sápadt alak, és nagy kezével ingerülten hadonázva rohant a szónok felé.
– Gyere ki a folyosóra! – Kiáltá parancsoló hangon.
Kínos csend következett be. Mindenki megdöbbenve, néma részvéttel nézett a kifelé szaladó férfi után, kit Veres nyomban követett. Majd tömegesen siettek ki a képviselők, hogy mi készül történni odakünn.
– Remek volt a beszéd! – kiáltozá ott künn a szegény idegbeteg férfiú. – Senki a Házban téged úgy meg nem értett, mint én!
…Veres igen elszomorodott erre a dicséretre.
S mi is elszomorodunk arra gondolva, hogy senki sincs, aki ez érdemes beteget meggyámolítva, megkímélné – a házbeli szónoklatoktól.
