A T. HÁZBÓL [febr. 26.]
A T. HÁZBÓL [febr. 26.]
A vörös posztó
vagy
az egy zsidó rabbinus
[febr. 26.]
A zsidó rabbi az a sarokkő, amelyben mindenki megbotlik. Az egész javaslatból csak ennek a rabbinak göndör tincseit látja a vidéki közönség és a képviselőház egy része.
– Mit fog az ott csinálni a felsőházban?
– Megszokják. Nem adok neki egy évet, s Haynald karonfogva fog vele lejönni a múzeumi lépcsőkön.
Lanyhán, kis érdeklődés mellett folynak az előző §-ok; mindenki az 5. §-t várja.
A 3-ik kacsnál Erdélybe szónokolnak néhányan. (Biz isten az erdélyiek piknikjének közelsége ébresztette fel ezeket az erdélyi szimpátiákat.)
Lassan morzsolódnak a részletek, mintha mindegyik paragrafus egy-egy bibliai teve volna, melynek a tű fokán kell keresztülmenni.
No, de ha lassan is, folyik a munka mégis… A főhercegek immár nem maradnak födél nélkül… Tisza vigasztalódva lélegzik föl: »Meg vannak mentve szegények!«
Majd az erdélyieken is elverik a port, s búsan morogja Bánffy György: »Künn a bárány, benn a farkas.«
Az előadó Láng Lajos, aki már ki tudja, mióta ül ott ébren, azon egy helyben, ma először kezdi unni a dolgot.
Hiába figyelmeztetik, hogy két szép asszony ül a karzaton, oda sem hederít nekik; még csak a tekintetét sem veszi le a halavány piros pokrócról, melyet annyi honfiúi láb tapos naponta.
– Mi? Te már meg sem nézed az asszonyokat?
– Nem én többé.
– Csodálatos, hiszen azelőtt…
– Mikor azelőtt?
– A vita előtt.
– Hah, mikor volt az? Hiszen itt öregedtem meg ezen a helyen. Már a hatodik nap ősz szálakat találtam a hajamban…
Ezalatt mind jobban-jobban közeleg az ominózus 5-ik §. A Ház padjai kezdenek megtelni, lázas sürgölődés hullámzása vehető ki az antiszemita táborban.
Andreánszky Gábor, aki a vezérszerepet viszi most, húsz aláírást gyűjt, mert név szerinti szavazást akar a zsidó rabbira. Máskor nehezebb volt összehozni, most gyerekjáték.
Megszólítja a folyosón gróf Esterházy Andort.
– Írd alá, kérlek, te is.
– Mi az? – kérdi kíváncsian a fiatal rokonszenves gróf. – A zsidó rabbi ellen? Nem… nem írom alá. Hiszen nem vagyok én antiszemita.
S azzal odább sétál a büfé felé.
Útközben azonban (én úgy képzelem legalább) a következő monológot tartja:
Nem írom alá? Ugyan hát miért ne írnám? Hát szeretem én a zsidót? Szereti bizony a kánya. Ha hát nem szeretem, mi az ördögnek tettessem magam?… De a szabadelvűség! Bah, azt csak az újságírók találták ki. Mi az a szabadelvűség, ki az a szabadelvűség? Hol lakik, mi a rangja?
A gróf sarkon fordult a büfénél, s visszakiáltott Andreánszkyra:
– Megállj csak, Gábor. Meggondoltam magam. De bizony mégis aláírom azt az iratot.
(Soha még egyetlen Esterházy sem fejezte ki ilyen híven a magyar temperamentumot.)
Megvolt a húsz aláírás, s előkullogott végre a vörös posztós paragrafus.
Azazhogy annak is csak a legutolsó sora.
Andreánszky Gábor tette rá kezét elsőnek a rabbinusra, s azzal érvelt, hogy a zsidó rabbinak tágasabb odakünn, mert az úgysem szólhat a maga vallásáról odabent. A többi akatolikus felekezetek is csak akkor vétettek be, mikor a tételeiket megismerték.
A zsidó rabbit nem bánta senki. A Ház legnagyobb része kigömbölyödött ábrázattal hallgatta Andreánszkyt. Csupán a félliberálisok burkolóztak »konok« hallgatásba. (Ezt a jelzőt Apponyitól veszem kölcsön.)
Hogy kik a félliberálisok? – fogod kérdeni nyájas olvasó.
A félliberálisok azok, akiket mi úgy hívunk, hogy egész demokraták.
S egész demokraták azok, akik azt tartják, hogy többet ér mégis nemes embernek lenni. Mert a nemes ember, ha akarja, lehet demokrata is, ha akarja, lehet arisztokrata is. Míg ellenben a nem nemes ember csak demokrata lehet.
Tehát a félliberálisok nem bánták most a rabbit, hanem hogy ők is kerítsenek valami vörös posztót, belekötöttek az »akatolikus« szóba.
Kivált az öreg Pulszky jött méregbe.
Gőzt fújt az orrlyukain, és felugrott beszélni.
Arca bíborszín lett, s kidagadó erei homlokán messzire kéklettek.
Benne volt a beszéd haragos lelkében gyönyörűen, szépen, de nem tudta azt kiszedni. Az átkozott szavak sehogy sem akartak kijönni. Ha egyet-egyet kihúzott belőlük, útközben vette észre, hogy az valami olasz szó, a másik meg egy angol mondat, s amelyik kijött is, rendesen félig jött ki, ott maradt a gyöke, mint a rossz fognak. A nagy haragban összekeverődött a sok nyelvtudománya, s úgy kellett különválasztani, mint az ördög szedte külön a kölestől a mákot.
De amit aztán mondott, az igazán liberális dolog volt: nem csoda, hogy kínnal mert csak megszülemleni ebben a Házban.
Egy szónak is száz a vége… beszéltek sokan, sokfélét, de egyik sem olyan bámulatos eredménnyel, mint Göndöcs.
A tisztelendő úr a Ház mosolyának verőfényében addig-addig dömöckölte az egy rabbinust, hogy mint a Herrman bűvész előadásán az összetépett nyúlból, az egy rabbinusból a kezei alatt – két rabbinus lett.
Az elnök tapintatos ember lévén, hirtelen bezárta az ülést, hogy a rabbik tovább ne szaporodhassanak.
