A T. HÁZBÓL [jan. 13.]
A T. HÁZBÓL [jan. 13.]
Karácsony előtt találkoztunk utoljára.
Alig esett változás azóta. Az új esztendő nem hozott semmit, csak a büfébeli Irma kisasszony helyébe egy másikat. Öreg mamelukok ezt is kiaknázzák a megelégedés elősegítésére: »Íme a parlament föl van frissítve.«
Cudar, lucskos idő van, a képviselői cipők huruttyolva csicsognak a nedves pokrócon. Az eső esik odakünn. A kipeckelt parazolok ott ülnek sorban a ruhatárban, mint egy denevérsereg, alattuk egész tócsák támadnak.
A szolgák, akik a nedves kabátokat lehúzogatják a jövőkről, s ráemelik a távozókra, elkeseredve tesznek összehasonlításokat a jelen és múlt közt.
Valaha a képviselők azt kiáltották hazamenet a kapusra:
– A fogatomat!
Ma a szolgának súgják csendesen:
– A kalucsnyimat!
Beszélhet a miniszter a helyzet javulásáról akármit. Az előcsarnoknak van igaza.
Amilyen nedves az idő odakünn, éppen olyan száraz a vita odabent. Gróf Zichy Jenő az éjjeli álarcos bál izgalmait pihente, szundikálván, s a csendes zsongás úgy rémlett neki, mintha még mindég a maszkok suhognának körülötte. Ivády Béla arra menet meg találta döfni a könyökével: »Hagyj békét, szép hölgy – dörmögé a nemes gróf –, inkább fizetek még egy pezsgőt.«
A Ház legnagyobb része náthában szenvedvén, rettenetes polemia fejlődött ki az orrok között, krákogtak és prüsszentettek. Egy-egy konvulzív köhögési roham megrázta a levegőt.
E hangzavarban kezdett beszélni Horváth Gyula. Rendes szokása ellenére nem húzott fekete szalonkabátot. (Részletes vitánál hétköznapi kabátban is lehet beszélni.) Horváth Gyula lassan, fokonkint emelkedett odáig, hogy egy-egy felszólalása parlamenti esemény legyen. Beszédjeinek formája, oly laza és pongyola, mint mesteréé, a miniszterelnöké, s azonfelül oly szerény modorban és hangon szokott beszélni, hogy egy évtized kellett ahhoz kiösmerni, mi lakik Horváth Gyulában.
Száz meg száz gátat talált maga előtt.
Mikor első csinos beszédét tartotta, azt mondták róla:
– Sok esze van, jó megfigyelő, de nem tanult semmit.
Mikor az ötödik, hatodik jó szónoklatát mondta el, sokan a pártjára kezdtek állni.
– Ha nem tanult volna, hogyan tudna mégis annyit?
– Dehogy tanult, dehogy! Ami ma történik, abból találja ki: minek kellett történnie háromszáz évvel ezelőtt!
És ebből az a tanulság, ha a közvélemény ráfogja valakire, hogy nem tanult, az hiába tud mindent.
Hanem Horváth legyűrte a közvéleményt is a felirati vita alkalmával tartott beszédével. Azóta kedvence lett. És a közvélemény egyet fordult.
Az emberek úgy képzelik őt, hogy éjjelenkint köröskörül könyvekkel, szelíd lámpafénynél otthon virraszt, s fejét tenyerébe temetve töpreng a haza sorsán…
S egy-egy szónoklata után Lánczy Gyulának az utódai (mert egy egész Lánczy generáció ül a Házban) összeröffenve találgatják: »Teringette, miféle könyvből puskázhat ez a Horváth Gyula? Ezt a szerzőt még nem ösmerjük!«
Nem ösmeri azt senki. És nem is fogja ösmerni. Hiába kutatnátok a bibliotékát, jó urak!
Horváth Gyula egyike azon originális tehetségeknek, aminők mindég termettek nálunk. Kiváló megfigyelő képességgel és a találékonyság erejével fogja föl a látkörébe eső tárgyakat, s hozza szervi kapcsolatba egymással. Ötletei, gondolatai vannak, s széles megvilágításban fekszik előtte a helyzet, s, ő azt meg meri hömpölygetni a saját tengelye körül.
Csöndben nagy figyelemmel hallgatták közgazdasági fejtegetéseit. Sok újat, sok figyelemreméltót.
Mai beszéde, dacára, hogy hiányzott belőle a múltkorinak retorikája és lendületessége, legalábbis annyira emelte reputációját, mint a múltkori.
Tehát valószínű, hogy Horváth Gyula megint le fog akarni mondani.
Mert Horváth Gyula minden sikere után be szokta adni lemondását.
Valamikor egy-egy parlamenti kudarc után volt ez divatos, de úgy igazán praktikusabb, mert a siker után mintegy fölveti a kérdést, nem-e tette magát társainak alkalmatlanná?
Utána Károlyi Sándor gróf szólalt fel.
A beszéd maga úgy tartalmában, mint alakilag méltó volt a várakozáshoz, melyet az ellenzék kötött e nagy tekintélyű és érdemű főúrhoz, de a szónok gyenge hangja nem bírta azt érvényre emelni. S különben is a habarékpárt már nem kíváncsi semmire… Föl nem villanyozza már azt semmi.
Minden liliputivá olvadt, míg a rokonszenves, hosszúkás, nemes arcú, szürke hajú gróf beszélt. Szavai halkan peregtek, hulltak, mint a permeteg eső. Egypár öreg habarék körülülte, és alig hallhatólag köhécselt. Egy-egy hang búsan suttogá: »helyes«. (A sztenográfok feljegyezték: »élénk helyeslés«.) Úgy tetszett a teremben, mintha a középen valaki szónokolna, s valakik hallgatnák, de mintha ez mind csak markírozva lenne. Messze a túlsó oldalon egypár ember élénk diskurzust kezdett folytatni egymással. Az elmélázó Péchy szétnézett, s azon hiedelemben, hogy amazok közül beszél' valamelyik, élénken felkiáltott »halljuk hát«, s szúrós szemöldeivel csendre inté Károlyi Sándort. Egy öreg mágnás Károlyi háta mögött a fogait piszkálta, mire kiesett az egyik foga, és a pad alá gurult kopogva. (A sztenográfok feljegyezték: »zaj«.)
…Kétszáz éve múlt már annak, ahogy az egyik Károlyi Sándor begöngyölte a szép piros zászlót, s lecsapta a fegyvert.
Most kétszáz év múlva zászlót bont, s fölveszi a fegyvert az ellenzéken a másik Károlyi Sándor.
Csakhogy akkor a zászló pirosabb volt… s a fegyver jobban csörömpölt.
