A T. HÁZBÓL [jan. 14.]
A T. HÁZBÓL [jan. 14.]
Dobránszky Péter szólásra iratkozott fel szombaton. Hódító név ez. Gyorsan híre terjedt a bekövetkezendő eseménynek. A legtöbb ember őt jött meghallgatni ma. De ismét villámként terjedt el: »Dobránszky letöröltette magát«
Sokan haza szállingóztak, a fejüket törve vajon »mért iratkozott le?« »De kár, beh kár!« – suttogták mások.
Kevés képviselő jelent meg az ülésen. »Nem érdemes ennyi embernek misézni.« Több szólásra följegyzett képviselő követte Dobránszky példáját. A jegyző listáján erősen fogyni kezdtek a szónokok.
Egy ilyen lemondó férfiútól kérdezte Enyedi Lukács:
– Hát te csakugyan nem beszélsz?
– Nem lehet barátocskám, mert Károlyi Sándor elmondta tegnap a témámat. Múltkor is ilyesmi történt velem.
– Ejh, hát segíts magadon! Mért nem mondod te el viszont az Apponyi Albert témáját?
Az első szónok gróf Keglevich István. Más ugyan el nem veszi az ő témáját, tehát elvette ő maga.
Többször hallottuk már ezt az agrárius beszédet. Előszörre a gazdakörben hatott is, harmadszor is hatott, s valószínűleg ötödször is fog hatni. Annyi terv volt abban a jövőre, és olyan hosszú volt, hogy Ferenczy Miklós felkiáltott. a szélső padokon:
– No, most már megvan az »Ezer év, egy akol, egy pásztor« szerzője!
Lankasztó beszéd volt. Az eső odakünn megindult, meg elállott, de Keglevich még mindig beszélt. Lomhán mászott az óramutató dél felé… Az idő nőtt, de a Ház fogyott. A bennmaradtak is idegesen fészkelődtek. Éber Nándor felugrott, és a miniszterelnök üres székéhez ment, annak az irományai között kezdett türelmetlenül kotorászni.
Jézus Mária, mindjárt belekerül a jövendő magyar politika a »Times«-bal!
De már azt nem engedheti meg Orczy miniszter. Útját állja Ébernek, s kisül, hogy csak egy árkus üres papírra van szüksége. No, ennyit megérdemel egy mameluk.
Szalay Imre ellenben egy tele árkussal járja sorba a képviselőket, hogy aláírassa őket a borgyártás elleni akció eszméjének.
Beksics, Grünwald Bélával elméskedik:
– Szervusz, te, társadalom! – mondja Grünwald.
– Szervusz, te, állam! – replikáz vissza Beksics.
S az állam és társadalom összeülnek egy kis trics-tracsra.
De Keglevich még mindég beszél.
Honnan, honnan nem, egyszerre csak szárnyak csattogása hangzik fel a teremben. Minden szem felnéz a magasba, hol a téli napsugár enyhe fénye töri be magát a három roppant padlásablakon.
Mi ez? Tán a karzaton változott át valaki galambbá?
Ámde nem galamb az, hanem csak egy egyszerű veréb. Csipogva repdes körül, szárnya megrebben, meg összecsapódik.
– Hess, hess! – pisszeg rá egy-egy honatya, amint a feje körül érzi.
Az öregek babonásan nézik a gukkerekkel.
– Nem-e a néhai Kemény István csíze?
– Dehogy! Inkább az Andrássy verebe.
A veréb nagy zenebonát csinál, a szónok látja az előadás hevében a magasban révedező tekintetekről, hogy valami történik. Talán a padlás szakadozik? Nyugtalanul peregteti körmondatait. Bolond madár, minek avatkozik bele a politikába? Minek vonja el a figyelmet? Hátha épp itt következtek volna a »Helyes«-ek és »Úgy van«-ok?!
A veréb ellenben érzi, hogy őt itt az immunitás védi, s még vakmerőbben repdes szerte, neki-nekiiramodva az elnöki széknek. Wahrmann ijedten kapja el fejét mint valami gonosz szellemtől.
Az öreg Prileszky Taddus, aki még visszaemlékezik arra (amit én is leírtam ezelőtt egy fél évvel), hogy egy fehér macska szabadult be a tanácsterembe, elkezd szemrehányásokat csinálni a teremőröknek, hogy minek kergették ki akkor azt a macskát, lám, milyen jó volna most, hogy a verebet megfogja. Hanem hát ilyen ez a politika. Vagy a macska jön korán, vagy a veréb jön későn…
Ebben benne lévén a helyzet szignatúrája is… Mondjuk, hogy Keglevich végre bevégezte szónoklatát. Komolyan mondom, bevégezte, hanem rosszul végezte be, mert olajat öntött a tűzre, megbirizgálván Ugron Gábort és Herman Ottót, a szélsőbal két legszilajabb leventéjét, kik talpig fegyverben alusznak örökké, s lándzsájuk három éles vége harckészen van nekiszegezve minden bajkeresőnek.
Fel is ugrott menten a két jó dalia, Ugron a buzogányát vette elő, s reá lódítá Keglevich pajzsára ádáz haraggal, míg Herman szelíden leereszté villogó kelevézét és csak az ujjaival fenyegeté meg az agrárok kevély vezérét.
A homéroszi hangból ki kell esnünk, mert változik a vidék.
Nem csillogó kardok villognak immár, hanem az ekevas fénylik… jámbor tehenek legelésznek zöld selyem mezőn, hatalmas dohányplánták terülnek el óriási táblákban, azazhogy Szentkirályi Albert, a balra rézsunt ereszkedő »új csillag« rajzolja elénk a földmívelés és a marhaállomány tenyésztés szükséges voltát.
Idilli tárgy, nem ízlik. S minden szónoknál nagyobb hatással beszél a gyomor. Ilyenkor már éhes kezd lenni az apró dzsentri elem. Elszökdösnek ebédelni. Csak imitt-amott ül még egy-egy gyomorhurutos honatya. A miniszteri padokon csupán Széchenyi hallgatja Bausznernt, pedig nem biztos benne, hogy Bausznern őt viszont hallgatni fogja. No, meg ott van a horvát miniszter is, aki nemzete vétkeit vezekli ezzel a türelmes örök hallgatással. Oly figyelemmel csügg minden szón, szinte gyanúm kezd támadni, hogy nem ért magyarul.
Nem azért mondom, mintha gáncsolnám, mert akik ma ott maradtak egész végig, meg lettek jutalmazva a sorstól.
Az ülés végén a kis Rácz Géza szólalt fel. Csinos fiúcska, aki ahelyett, hogy a saját bajuszát húzogatná kifelé, belekap a Wahrmann hajába. (No hiszen jó helyre kap, mikor Wahrmann is törülközővel fésülködik. )
Az jellemzi, mondja, legjobban Magyarország közgazdasági politikáját, hogy az előadó széken Wahrmann ül, aki az uzsorát védelmezte programbeszédjében.
Wahrmann elhalványodik, s leteszi fekete pápaszemét. Jól sejtette.
Igen, igen, a veréb mégis a gonosz szellem volt!
Rácz Géza elégikus panaszát tovább gyúrja:
»…Újra itt vannak közöttünk ezek a visszataszító keleti arcok…«
– Személyes sértés! – kiáltja Simonyi Iván. – Hisz Wahrmann szép ember!
Mély csönd támadt a teremben. Az elnöki csöngettyű belecsilingelt. A karzaton egypár szép asszony nevetve hajolt alá megnézni, ha csakugyan szép ember-e Wahrmann.
A zajban és viharos derültségben alig bírta végezni beszédét imígyen: »Oroszlánokkal küzdtünk hajdanában…« A többit olvassa el hozzá a t. Ház Petőfiben!
(Most már mégsem merte a Házat Shakespeare-hez utasítani.)
Wahrmann Mór sápadtan, az indulattól remegő hangon, de azért mégis kellő higgadtsággal felelt neki, noha az antiszemiták folytonos közbeszólásokkal szurkálták.
Végre szerencsésen elcsendesedett a vihar, s nem maradt fenn egyéb függő kérdés, minthogy melyik a historikusabb név. A Rácz Gézáé-e vagy a Wahrmanné?
Én azt gondolom, hogy a Péchy Tamásé, aki olyan tapintatosan és éberen vezeti a vitát.
