A T. HÁZBÓL [jan. 18.]
A T. HÁZBÓL [jan. 18.]
Négy esztendeje kísérem figyelemmel a Ház üléseit; ott üldögélek a karzaton, a folyosón, s elmorfondírozom a dolgok folyásán.
A néző embernek is támadnak néha vágyai. Mikor untalan azt hallom, hogy a barátaim és ismerőseim ilyenformán jelölik meg az időt, ha valami dátumot keresnek:
»Mikor is volt csak? Emlékszem már. Előtte való héten, amikor azt a nagyszabású beszédet tartottam.«
Istenem! Mindenki tartott már »nagyszabású beszédet«, csak még én nem.
Mikor aztán látom, hogy ezek a nagyszabású beszédek semmit sem lendítenek a világ folyásán. Hiába piszkálja Grünwald és Szilágyi a kormányt, hasztalan rázogatja Beksics a társadalmat: fogja magát Szontagh Pál, nem tart nagyszabású beszédet, hanem lefotografírozza zseniálisan egy mondattal a hazai viszonyokat, nevezvén a skízt »társadalmunk egyik legkiválóbb egyéniségének«. Ez az igazság! (Különben a XXI-es és a pagát is kiváló egyéniségek.)
Nem, nem, a sok beszéd nem ér semmit, hanem az mégis szép dolog lenne, ha úgy egy hétre miniszterelnök lehetnék A Ház csendes zümmögése közben, mialatt azok az altató hangú szónokok perorálnak, elábrándoztam én azon, hogy mit csinálnék azalatt az egy hét alatt.
Nos ugyan mit?
Hát örömet okoznék mindenkinek. Kipuhatolnám, kinek mi esik jól, s azt cselekedném. Mindenikhez nyájas volnék, s nem utasítanék vissza senkit. Ha valaki beszédet mondana, sietnék neki gratulálni, a jó barátnak azért, hogy megtartsam, az ellenségnek azért, hogy meghódítsam. Aki bolondot csinálna, azzal elhitetném, hogy okos dolgot művelt, aki pedig okosat követne el, azt én koszorúznám meg legelőbb. Egyszóval hadd lenne boldog egy hétig minden ember.
Ejnye, hiszen én ezt úgy is megcsinálhatom próbára kicsiben!
Elhatároztam, hogy egy álló hétig minden szónokot megdicsérek – a karcolatokban.
Négy esztendő óta szurkálom őket, kellemetlenkedem velök mindennap, s olyan szelíden tűrnek, hogy soha még egy görbe szemet sem vetett rám egyik sem. Bizony megérdemlik, hogy egy jó hetet csináljak nekik!
El is kezdtem hát a ma bevégződött vita elején derűre-borúra dicsérni minden embert. A nagy szónokok tömegesen
lépkedtek elő a kalamárisomból. Pittek, Foxok és Sheridánok népesítették meg a Ház helyiségét. Szinte hallani lehetett a folyosók padozatának dübörgését ez óriások léptei alatt.
S íme az történt, hogy amint harmadnap, negyednap beléptem a Házba, azok a képviselők, akiket meg nem dicsértem, de azok is akiket megdicsértem, nekem rohantak, hogy az istenért mit csinálok? Hová tettem az ítélőtehetségemet? Hisz ez vagy amaz a beszéd egy hitvány fércelmény volt!
Kezdtem két nap alatt kiállhatatlan perszónává változni előttük, mert nem bántottam senkit.
Ah! Így vagyunk! Az emberekben tehát a hiúságnál is nagyobb, mélyebb érzés az irigység?
Most már értem, hogy az emberek boldogítása utópia. Mert az emberi természettel vele jár, hogy a boldogságához a mások boldogtalansága szükséges.
S ha ez így van – akkor mi az ördögnek keresnénk mi más minisztériumot? Meg kell szavazni azt a büdzsét minden gondolkodás nélkül.
Meg is szavazták ma minden gondolkodás nélkül, de meg előbb egypár beszédnek kellett folynia. Steinacker volt az első, majd az öreg Nendtvich jött, akinek a szónoklata most még kártékonyabb volt, mint első ízben, mert a »Budapesti Szemlé«-nek csinált reklámot. A Ház egyik rokonszenves tagja, Rigó Ferenc igen sikerült, humoros rövid beszédet mondott.
A Ház és a folyosó, szavazási nap levén, egészen benépesült.
Tarkábbnál tarkább gruppok képződtek künn.
Az egyik szögletben egy csomó »erdélyi« mágnás ült, mind olyanok, akik nem fizetnek háromezer forint adót (s ebben az értelemben sok magyarországi mágnás is erdélyi).
Arról folyt a beszéd, hogy a főrendi tagsági jogot is úgy meg kellene váltania a népnek, mint a szőlődézsmát s más úri jogokat. (»Jó idea! Teringette pompás idea!« – mondogatta nekik Prileszky.)
A túlsó folyosón Kemény János beszélgetését a királlyal mesélték a tegnapelőtti udvari ebédről.
– Hogy érzi magát? – kérdezte a király a Ház nagyérdemű alelnökétől.
– Bizony, már öregszem, felséges uram, de nyugodtan halok meg, mert derék igyekező generáció marad utánunk. (Éppen aznap választották meg Péchy Andort. )
– Igen – mondá a király – , úgy látszik, hogy a mai generáció sokat tanult.
A bal folyosón éppen megfordítva, a Kossuthtól visszatért Helfy Ignác körül gyűlt össze egy csoport, hallgatván amint beszéli:
– Az öreg száműzött azon panaszkodott, hogy a mai generáció sokat felejtett.
Még mindég friss, üde és ruganyos. Öt órát dolgozik egyhuzamban, mindennap. Fordít, eredetit ír (most Széchenyiről végzett be egy tanulmányt), s érdeklődik a hazai dolgok iránt.
Elolvas az a világon mindent, még tán az Olay Szilárd beszédét is.
Ma az csinált egy kínos jelenetet. (Enélkül az olajcsepp nélkül ellettünk volna.)
Azzal vádolta Széchenyi minisztert, hogy ötezer forint jutalomdíjat utalványozott a kiállítás elnökének, Matlekovics úrnak.
Széchenyi tagadja, hogy ő a kiállítási alapból utalványozott volna pénzt valakinek.
Olay erre újra feláll spanyol inkvizítori grandezzával: hogy hátha akkor más alapból adott Matlekovicsnak ötezer forintot?
Nagy vihar keletkezik a kormánypadokon. Az elnök csenget. Némely képviselők ingerülten ugrálnak fel. (Kár, hogy nincs itt Beöthy Algernon, hadd kukorékolna közbe.)
– Hiszen megmondta már, hogy nem adott pénzt – kiáltják mindenünnen.
A zúgás egész tombolássá izmosodik.
Az elnök szólni akar, de nem hallgatják.
– Én határozott választ akarok – mennydörgi Olay Szilárd.
– Helyes! – kiáltja Olay Lajos.
– Határozottan válaszoltam – felelé a miniszter nyugodtan, ami igen jól hatott, mert éppen Széchenyi néha a legjelentéktelenebb dolgoknál lesz idegessé.
Így folyt a kínos feleselés, a miniszter váltig állította, hogy nem utalványozott ki semmit, Olay szinte váltig állította, hogy de bizony kiutalványozott.
– Megkívánom – mondá a miniszter önérzetesen –, hogy szavaimnak higgyenek.
– Én is megkívánom – replikázott Olay. – Mert itt nincs köztünk más különbség, mint hogy a miniszter piros székben ül, én pedig ebben az egyszerű padban.
Valaki közbekiáltott:
– De bizony van még egy kis különbség! Hangja gúnyosan süvített végig a termen.
Nem tudni, ki lehetett ez a szőrszálhasogató ember!
