A T. HÁZBÓL [jan. 17.]
A T. HÁZBÓL [jan. 17.]
Elsőnek beszélt Szalay Imre – aki nemhiába volt nevelésben Vácon –, szelíden, úgyszólván finoman dikcióz vala a borgyártás ellen; még Wahrmannt is olyan alakban kifogásolta, hogy az annak jólesett, pedig amint a beszéd kezdett ráfordulni, már meg volt ijedve: hol vegyen még két katona fiút – ehhez a beszédhez is?
Élénken, virgoncan szónokolt a bal folyosó kedvelt rebellise, s gondolatai oly változatosságban szövődtek, mint a tarka kockás nadrágjai.
Utána a nagy Wahrmann beszélt »előkelő gondolkodással«. Kőrösi Sándor odament egészen a katedrához, s ott kiabálta neki a »helyes«-eket lelkesen villogó szemekkel.
Hanem megjárta vele, mert Wahrmann egyet fordított a pápaszemén, s elkezdte az uzsoratörvényt szidni, amit pedig Kőrösi Sándor készített. Az öregúr leverten bicegett ki a folyosóra, ahol szinte a Wahrmann dolgai tárgyaltattak.
Prileszky Tádé perszvadeálta künn a párbajbíróságot toborzó Rácz Gézáékat: ne verekedjenek semmi áron.
– Lám, én is hogy tettem a minap, barátocskám, Pozsonyban. Ott ülök az indóházban Bécsbe menendő, a füstös lovat várva… már a jegyet is megváltottam, mikor két ismerősöm összevesz, s hozzám lép az egyik, hogy legyek szekundánsa.
»Hiszen nem ettem bolondgombát. Nekem mennem kell, sürgős utam van.«
El is mentem szerencsésen, de amint visszajövök harmadnap, hát ott várnak már az illető ismerősöm segédei.
»Mi tetszik?« – kérdem tőlük.
»Azt kívánjuk, hogy duelláljon meg az úr a felünkkel.«
»Én? Miért?«
»Mert nem akart ön neki szekundálni.«
»Ez igaz – feleltem –, de ha már szekundálni sem akartam, beláthatják az urak, hogy duellálni még kevésbé akarok. – Aláz'szolgája!«
Míg ez a gyógyító történetke nagy derültséget okozott ott künn, azalatt bent egy vasgyúró tartotta szűzbeszédét. Név szerint Petrich Ferenc. Nem állítom, hogy ez a név historikus lesz valamikor, de mindössze jóízű ember a viselője. (De már annyira mégsem taksálom, hogy neki kellett megbuktatnia a mi jó elnökünket.)
Mintha egy nagy vastag erdei fa hullatná leveleit, úgy potyogtak belőle a jó falusi ötletek és princípiumok. Távolról szinte hallani vélte a Ház a malom kelepelését.
Elandalodva hallgatta a derék Göndöcs, aki legutóbb megtanult állva is szundikálni, ami egészen »parlementi alvása, mert úgy látszik távolról, mintha helyeslést bólintgatna ólmosodó fejével.
Szerencsétlenségére arra vetődik Ugron Gábor:
– Ejnye, de nagyon helyesled, szent atyám, ezt a beszédet.
– Mert nagyon szép – dadogja Göndöcs álmából fölriadva.
– Mit, te szépnek nevezed? Hát nem hallottad, hogy a méhészet ellen beszélt?
– Lehetetlen! A méhészet ellen?
– Igen, hogy a cukor-fabrikáknak a méhek csinálnak konkurrenciát.
Göndöcs ijedten csapta össze a tenyereit.
– Óh, szegény, ártatlan méhecskéim!
– Hogy a méhek megölik a gyáripart.
– Szörnyűség!
Kidörzsölte szeméből az álmot a kedves öreg pap, s azontúl fenyegető arccal nézett a szónokkal farkasszemet, morogván magában: »Ne féljetek, édes méhecskék, majd adok én annak a kegyetlen embernek«. (Hanem persze erről egy szó sem volt a beszédben.)
De a Göndöcs haragos mord arca nem inkommodálta annyira a szónokot, mint a Wahrmann mosolygó képe. Göndöcs akkor is kedves, ha haragszik. Wahrmann akkor a legbosszantóbb, amikor kedves.
Nem állhatta meg szó nélkül.
– Hiába mosolyog az előadó úr – mondá.
– Hiszen, kérem, nem mosolyog – sietett megjegyezni Péchy Tamás.
Erre is visszafelelt Petrich Ferenc.
– Hogyan láthatja azt az elnök úr, mikor ő háttal ül oda?
Nagy hahota támadt – s röstelkedve hallgatott el az elnök, aki elmélázván a Wahrmann feje búbját nézte az arcának, s ott persze nem látható se haj, se mosoly.
Már majdnem az egész mai nap és az egész mai karcolat a Wahrmanné lett volna, ha egyszerre föl nem áll Láng Lajos, a fiatal generáció nagy tehetségű tagja, úgyszólván feje.
Jól járt vele a fiatal generáció, mert csinos fej.
Fiatal arc és délceg termet, de ha álcában beszélt volna; mindenki azt hihetné, egy öreg szónok szállt síkra Apponyi ellen.
Hangjában semmi szenvedély, előadása finom, nyugodt. Így polemizálni csak egy ötvenesztendős diplomata tudhat.
Mély figyelemmel hallgatták. Mindenki tudta már, hogy Apponyival fog foglalkozni, de ilyen nemes polémiát nem várt senki. (Régen kiment az már a divatból!)
Láng nem akart győzni Apponyin, csak meg akarta őt győzni!
Sok sikerült megjegyzése volt, de szándékosan kerülte a poénok kidomborítását.
Apponyi úgy tesz az osztályokkal – mondá –, mint az anya, aki minden gyermekének azt mondja külön: »téged szeretlek legjobban«.
Kifejtette, hogy nemcsak a gyengéket kell védeni az erősek ellen, hanem az erőseket is a gyengék ellen.
…Hiszen ő maga is azt cselekedte beszédével.
Be is fejezhetném az ülés leírását, ha komolyan venném – mert a Láng beszéde és az Apponyi válasza volt a főesemény – , de nekem, aki megfordított pápaszemmel nézem a dolgokat, nem lehet legalább rövid említés nélkül hagynom a Zimándy beszédét. (Ahhoz tartsuk magunkat, amiből élünk.)
A főtisztelendő atya egy zöld vászonba kompingált könyvet emelt fel kezeiben, s legott megállította a roppant zajt, mely a teremben pezsgett. A hölgyek ijedten rángatták fel mantilláikat, s eltávoztak a karzatról.
– No, itt valami nagy illetlenség készül! – suttogták némelyek.
– Itt a talmud! – – Itt van a talmud! – hangzott mindenfelé.
De nem a talmud volt a zöldkötésű könyv, hanem a »Hitel«, a Széchenyi István munkája.
Ebből citálgatott a zsidók ellen.
A jeles férfiú egy hosszú félórán át bizonyítgatta, hogy ezt a könyvet nem ez a mostani Széchenyi írta, de a hajdani Széchenyi.
…Olyan rosszul argumentált, hogy a beszéd következtében a Háznak legalább fele azt hiszi most, hogy mégis talán ez a Széchenyi írta a Hitelt…
