III. Bent a teremben
III. Bent a teremben
Színen van Trefort miniszter.
Szakálla fehér, mint a kender, szeme villogó, mint a parázs.
Az első szónok Zimándy atya.
Csanády a könyökére hajtja fejét, s kirívó irigykedéssel hallgatja.
Zimándy merészen ugrik neki a miniszternek, mint egy hörcsög.
Feje emlékeztet ama cserépbukszákra, aminőkben pénzt szokott gyűjteni az ember. S amint lóbázza, idegesen rázza minden mondatánál, mely az egyetlen nyíláson: a száján kiesik, egészen tökéletessé teszi a hasonlatot.
Ezek a szúrós mondatok mind Trefort ellen szólnak, ami természetes is, hiszen Zimándy atya azt a címet viseli az alsópapság előtt, hogy a »Trefort miniszter kalapácsa«.
– Trefort nemcsak a miniszterelnöki székbe nem való – úgymond –, de még a parlamentbe sem.
– Az efféle nyilatkozatok nem valók a parlamentbe – elméskedik az elnök.
– Ilyen férfiúra nemhogy Magyarország reményeit – potyog ki folytatásképp a folyton vörösödő bukszából –, de még a galambjaimat sem bíznám.
– Tehát vannak galambjai? – sziszeg bele Csanády Sándor.
A pap képviselők pirulva sütik le szemeiket, a karzatról hűs szellő suhan, hogy ím a structollak erdeje megmozdult a női kalapokon.
Göndöcs ég felé fordítá szemeit.
– Oh, oh!… Még szégyent hoz ránk!
Utána Ugron Gábor tartott tartalmas, szép beszédet, a katolikus autonómia szükségét hangoztatva.
Nagy figyelemmel hallgatták a fiatal szónokot, aki maholnap »az ellenzék Tisza Kálmánjá«-nak növi ki magát.
Merész és találékony, beszédeiben nincs forma, de van tűz, nincs sok tudomány, de van sok közvetlenség. Egy kicsit goromba néha, de sohasem rokonszenv nélküli.
A szélsőbal vezérei (ezek is olyanok, mint az olümposzi istenek, a sokaságukkal rontják az egymás tekintélyét) fejvakargatva nézik, hogy ők mindennap egy centiméternyit kopnak, s Ugron mindennap egy félrőfnyit nő.
Mi lesz ebből, mi lesz? Még bizony ki találja ütni valami »csillag«-nak a szemét.
…Álló csillagokból letűnő csillagok úgy lesznek.
A csillagokról bízvást áttérhetek Jókai Mórra, aki ma nagy élvezetet szerzett a kassaiaknak s a kassaiak révén az egész Háznak és karzatnak.
Elmondta, hogy Magyarországot még egyszer meg kell a magyaroknak hódítani – a munkával. (Beöthy Algernon pajkosan mutat a melltűjére, mely egy pagátot ábrázol.)
Le kell vetni a kacagányt, s fel kell venni a bőrkötényt.
– Igaz – bólingat csöndesen Gromon Dezső, aki most hihetőleg háromszáz bőrkötényt varrat ugyanannyi nadrágja elé.
S ahelyett ő maga ragyogó szónoklati karbunkulusokkal rakta ki a tót atyafiak halináit, s rózsaszín pántlikákat fűzött a bocskoraikba, hogy nekik is erény az, ha a saját nyelvüket szeretik.
Az egész Ház elhitte elandalodva.
És még most is hinné, ha Lesskó István fel nem szólal.
De amint az egypár hangot kieresztett a Ház színe előtt, mindjárt meg nem értette senki, hogy mi szeretni valót találnak a tótok a saját nyelvükön?
*
Jókai beszéde után leeresztette a kortinát Péchy Tamás.
Szünet.
Szünet után a második felvonás következett.
Az elnöki székbe beleült Bánffy Béla.
Hja, Bánffy! Az már más!
…Én a Bánffy elnöklete alatt nem merek tréfálózni.
