A T. HÁZBÓL [jan. 29.]
A T. HÁZBÓL [jan. 29.]
Pauler az a miniszter, akire még tréfából sem lehet ráfogni, hogy szereti valaki.
És mégis mindenki szeretné megenni.
Pedig annyira kesernyés, mint a vadkörte.
Tisza eddig azért ragaszkodott hozzá, hogy Kemény Gábort tartsa vele. Mert Pauler mellett Kemény Gábor is szeretetre méltó.
A jogász körök egész esztendőn át csinálják a szelet ellene, az ő csendes kapucínereik mellett. Húsz-harminc ilyen klub van a kávéházak márványasztalainál, ahol jurista Titán Lacik mennydörögnek a miniszter ellen.
Ügyvédek, bírák, kapacitások, akik csodákat mívelnének, ha ők ülnének azon a piros bársonyon.
S minden ilyen klubnak van egy-egy parlamenti tagja. Ez az asztal »dédelgetett gyermeket, aki a kávé aromája és a szivarok füstje mellett a tömjén füstjében is fürdik.
Ahány ilyen jurista kompania van, az mind más és más istenekre esküszik. Egyiknek Csemegi az ország legnagyobb jogásza, másiknak Karap Ferenc, de egy dologban összecsengenek, hogy Paulernek veszni kell. Halál Paulerre!
A fekete pálcát eltörik minden hörpintésnél, s a képviselő kapacitás szilajan emeli az öklét, hogy tönkre fogja tenni.
A lég villámokkal látszik megterhesülni, a fergeteg előszele süvít a panaszokban!
Mindenki égiháborút vár.
Még Tisza Kálmán is azt teszi, hogy ha már meg akarják ölni a szegény Paulert, hát legalább legyen idejük hozzá, kinyújtja egy órával az üléseket. (A nap eszerint ma korábban fog lenyugodni egy órával. )
S íme mi történik?
A nagy juristák ott kóvályognak a Házban és a folyosókon, de a világért sem nyúlnak hozzá Paulerhez.
Teleszky István cipeli hóna alatt a nagy paksamétákat, s ékesen szóló keserűség vonja be barna homlokát, Matuska Péter a karzat szépeit nézegeti, Hodossy Imrét hiába keresi a szem, Szilágyi Dezső behunyja az egyik szemét (talán mert a magyar Igazság csak félig vak), s gúnyosan hallgatja Fluger Károlyt; Apáthv István a büfében andalog, Dárday Sándor kedvesen mosolyog, s úgy néz ki, mint egy rózsaszín papírra nyomatott perrendtartás.
De hát akkor ki fogja itt ma Paulert lenyakazni?
Senki.
Kisebb jogászok nekigyürkőznek ugyan, de hát az mind csak karmolás és csipdesés. Kardok nem csörömpölnek, lándzsa nem törik, páncél nem roppan, Haviár és Ferenczy Miklós ügyesen dobják a zsebkendőt, hogy »haragszom rád«, s azt is megérintik, hogy miért, Veszter élénken szurkálja meg, de csak Pulszky Ágostot viszi oda a bátorsága, hogy gyilkolóbb fegyvert válasszon – az unalmat.
Hosszú, tárgyilagos, de éppen azért száraz beszédben kifogásolja az igazságügyi politikát.
Amint sebesen beszél, mozgó kis kecskeszakálla a barázdabillegetőt juttatja eszünkbe.
Ezalatt a Ház órája már három felé jár.
A gáz piszkos opálszínben ég a folyosókon, s úgy rémlik, mintha már az esti szürkület kezdené bevonni az ablaktáblákat.
Künn a folyosón síri csend. A polgári gyomrúak és a nem jogászok mind megszöktek.
Benn a teremben húsz-harminc ember hallgatja Pulszky Ágostot.
Azok is fogyni kezdenek.
Az öreg Pulszky Ferenc idegesen számítgatja: »megint kiment egy… és újra egy…«
Ejh, az apai szeretetnek is van határa!
Köhintett egyet, fogta a kalapját, és ő is kisompolygott a teremből.
