A T. HÁZBÓL [márc. 11.]
A T. HÁZBÓL [márc. 11.]
Nagy örömet szerzett ma a Háznak Csanády Sándor, aki mindjárt az ülés elején, midőn Lajos Krausz igazolását jelentette Kőrösi Sándor, hallani kívánta az összes iratokat. Éppen egy óráig tartott a jegyzőkönyvek felolvasása, miközben borzasztó pálinkaszag terjedt el a teremben.
Volt sok a képviselők közül, aki idegesen köhécselt a felolvasás alatt:
– Teringette! Mintha csak a saját választásom történetét hallanám!
És nagy mulatságot szerzett az olvasóinak a »Nemzet«, aki éppen ezekből az iratokból jött rá, hogy milyen nagy munkát végzett a bizottság s milyen lelkiismeretesen. (A »Nemzet«-ben is ritkított betűkkel van szedve ez a szó.)
Maga Kőrösi Sándor azonban nem nagyon él-hal a kimondott ítéletért, s midőn azt kérdezték tőle, miképp indokolhatták az ítéletet olyan furcsán, igazi debreceni kolbászízzel jegyzé meg:
– Hogy annál nagyobb legyen a skandalum!
Azt mondja egyébiránt Cselkó Ignác, hogy van Zsolnán egy tót közmondás: »Po prave bivaju pani mudri«, ami hű fordításban annyit tesz: »Az ítélet után jön meg az urak esze«. Máris szó van róla, hogy a választási törvényt ki kellene toldani oly intézkedéssel, mely a megromlott kerületektől elveszi a képviselőküldési jogot bizonyos időre.
Ezáltal megváltoznék a törvény.
Eddig inni szabad volt, de itatni nem.
Ezután itatni lesz szabad, de inni nem.
Egyszóval a törvényt meg lehet toldani így is, de megtartani így sem.
Máskülönben igen unalmas volt az ülés, pedig elég változatossággal kecsegtetett, a derék Lukács László vett a kezeibe egy Davy-féle lámpát, a szép gömbölyű Münnich Aurél pedig a kanócot fogta, s lesétáltatták a Házat a bányába, mert olyan gyalázatos időket élünk, hogy a kormány még a föld alá is elmegy az adóért.
A bányászat iránt kevés ember érdeklődött. De minek is? Hiszen már a német úgyis mind kiszedte az aranyat Selmecen, Körmöcön.
Ott künn üldögéltek a székely primipilusok, az erdélyi nagyok és a magyarországi matadorok, s a »kompromisszum«-ról folyt a szó. Ott bent a föld alatt, itt künn a levegőben jártak a képviselők.
Hogy lesz? Mint lesz? Tisza mit enged? A főrendi ellenzék mit nem enged?
Az egyik jött és azt mondta:
– Megvan az alku!
– Hogy egyeztek?
– Kétezer a cenzus; ez a készpénz, harminc tagot a kimaradottak választanak, ez a fejelés, a címzetes püspököt kinevezi nekik Tisza, ez az áldomás…
– Hát ráadás?
– Az a rabbi!
Egy másik jött és azt mondta:
– Még nincs semmi! Még minden a levegőben van Ott járt-kelt ugyan a folyosón maga a generális is, de annak az arcáról nem lehet leolvasni semmit, s ott ült egy szögletben Csernátony is, aki bizonyosan tudja az eredményt, de olyan ártatlan arccal tud belekalandozni a Pulszky Ferenc kombinációiba, hogy végre maga Pulszky is azt hiszi: »Ejnye, most én ezeknek eszmét adtam«.
Az öregúr a legközlékenyebb ember, aki minden párttal jóba van, s valóságos eleven »tudakozódási intézet«.
Ma is egy botot hoztak neki megtekintés végett, tele csodálatos ákombákom faragásokkal.
Az öregúr megnézi műértőleg:
– Ez bambusz!
– Nem, ez sáfrányfa… – mondja a tulajdonos.
– Igen, igen, valóban sáfrányfa… – hagyja rá Pulszky. – Ez azonban indus faragás…
– Nem, ezek kínai betűk…
– Igen, igen, valóban kínai betűk!
Eközben odalép valaki, s kérdi az öreg Pulszkytól:
– Mit csinál, Feri bácsi?
– Ezt a botot határoztam meg ezeknek!
Hanem ahol szellemről és kedélyről van szó, ott már legyőzhetetlen a mi kedves öregünk, s ha néha összeakadnak Szontagh Pállal, s adoma-versenyt rendeznek egymás közt, ott bezzeg röpködnek a szikrák, s bent legott elkezd csengetni az elnök a Ház szertelen megfogyatkozásának miatta.
Ha az ember az öreg Pulszkyt látja, szinte kedve jön (bármilyen mameluk legyen is) meg nem szavazni a nyugdíjtörvényt.
Mert mire az ember hetvenéves lesz, hát meghal, amíg pedig hetvenéves nem lesz, hát meg nem öregszik.
Hegedüs Sándor azonban jól meg van választva ebben az ügyben előadónak. Sovány, mint egy 800 frtos számtiszt. Lehetetlen, hogy meg ne szavazzák a nyugdíjt, ha ő kéri nekik.
Szépen, okosan indokolja a javaslatot, mint mindent, amit ő csinál, ki talán az egész mameluktábornak leghasznosabb, legmunkásabb tagja.
Vannak a párton ezüst tálak, porcelán ibrikek, majolika tányérok, virágvázák, amelyekben egyes alkalmakkor jó föladni a fácánypecsenyét és kávét, de Hegedüs az a háztartásban, ami a vasfazék, amelyben a mindennapra való étel fő, s ez táplálja a családot.
Már Darányi Ignác inkább mártásos csésze.
Kedves cukros íze van ezúttal a mártásnak. Megadja ő a nyugdíjt a minisztereknek is, mert azt mondja, ha a katonák nyugdíjt kapnak, megérdemlik azt a szegény miniszterek is, akik éveken át hadakoznak az ellenzékkel.
Még ezek itt folynak, a folyosón egy csodálatos zenei hang üti meg a füleket.
Sarkantyúpengés. A múlt zenéje.
Ki az? Mi az? Ki mer itt sarkantyúsan járni?
Beksics meghökkenve riad fel.
Ki költögeti a sír rémeit? A XVI-ik század lépked felénk.
A pöngés egyre közelebb, közelebb jön, s íme kibontakozik a folyosói füstgomolyból kifent bajusszal, délceg tartással egy hetyke öreg, a magyaros dókán dió nagyságú ezüst gombok fénylenek már messziről.
Nini, nini, hiszen ez Csiky Sándor bátyánk – a »Borsszem Jankó«-ból.
No, van öröm a Házban. Siet mindenki kezet fogni az öreggel. Nyájas arcokon jóízű visszaemlékezések derűje ragyog.
Csiky kíváncsian nézeget szét a Ház tájékon. Biz annak a fele már igen ismeretlen rá nézve. Csupa szeretet, csupa melegség az öreg: »Ej, de megöregedett a Tisza. Minek bántjátok annyit? «
Gavallérosan féloldalt fogja a szivar-szopóka csutoráját, s eleven szürke szemével kémleli a teremből jövőket. Talán a Patay Pistát várja onnan kilépni?
Ha az nem is, de legott kigurul a hírre az öreg Madarász:
– Hopp, hopp, öreg! Hát még nem koptál el? Mit csináltok hé odabent?
– Nyugdíjat szavazunk a minisztereknek.
– Ne beszélj! Engem nem teszel bolonddá.
– Hát te hol veszed itt magadat?
– Feljöttem kurucnak a honvédgyűlésre.
– Hogyhogy?
– Úgyhogy a kurucok elfogytak, de visszatértek a honvédekben, a honvédek is elfogynak aprónkint. Minélfogva azok is vissza fognak még térni.
– De hát a labancok?
– Azok sohasem térnek vissza, mert soha el sem fogytak.
Mialatt így hímezték arany skófium szálakból hazafiúi bánatuk és örömük ködmönét, meghozták a hírt a tanácsteremből, hogy Tisza hallván a Darányi Ignác indokolását a miniszteri nyugdíjazás méltányos voltáról, meggyőződött, hogy a minisztereknek csakugyan nem dukál nyugdíj, s kimondta, hogy a nyugdíjjavaslat ezt a részét » főrendi matériá«-nak tekinti. Azaz kész lemondani róla.
– Látod – mondja Csiky a hírre az öreg Madarásznak –, jó ember az, csak nem kell vele ingerkedni.
