A T. HÁZBÓL [dec. 11.]
A T. HÁZBÓL [dec. 11.]
Az ötéves mandátumról szóló vita egyre élénkebb. Első nap az apróbb emberek beszéltek. Bocsánatot kérek Darányi Ignáctól, mert ő beillett volna mai szónoknak is. (Budai embertől elég szép volt az ő beszéde.) Tegnap az úgynevezett »fenegyerekek« napja volt, ma végre a jelentékenyebb szónokok jöttek elő az odúikból (de nem Trutia Pétert értem), holnap pedig már bizonyosan az »eláll« kiáltások kezdődnek.
És az jól is van így ! Mert a kis szónokok sohasem szedik el a nagyok témáit, míg ellenben a nagyok majd mindig elszedik a kisebbekét, s azért posványosodik el harmad- vagy negyednapra a vita.
Ullmann Sándor kezdte meg a mai vitát szép beszéddel, mely azonban szinte párolgott a lojalitástól, erőteljes logikával bizonyította, hogy az ötéves mandátum előnyösebb, de midőn ahhoz az érvhez jutott, hogy az a képviselőt függetlenebbé teszi, csak az egyik faktort merte említeni – hogy a Haluska Jánosoktól teszi függetlenebbé.
Azután Helfy Ignác beszélt élénken és szellemesen, nekirontva (de nem nagyon) a miniszterelnöknek a különben elcsépelt elv-változtatásért, mely különböző variációkban a nap főtémája volt.
Maga a miniszterelnök annyira hozzászokott a vádhoz, hogy ő is felhozta a folyosón:
– Bizony változnak az idők és emberek. Magam is csodálkozom magamon, nemhogy Helfy ne csodálkoznék. Mikor annak idején a hatvanas bizottságban a közös ügyekről, illetve a delegációkról tanácskoztunk, s én erősen elleneztem, Deák azt jegyezte meg:
»Lassankint hozzászokik a nemzet.«
»No, én sohasem szokom meg – vágtam közbe tüzesen –, azt az egyet jól tudom.«
»Már én pedig azt mondom, hogy még védelmezni is fogod« – felelte Deák.
Én ezt akkor nem hittem, de most már eszembe jut, valahányszor rám veti vasvillás szemeit Csanády Sándor.
*
Ma különben Csanády megint érdekes egyéniség volt: a képviselők nem győzték tudakolni a tegnapi affér lefolyását, melyet a »Pester Lloyd«-ból olvastak, hogy Tisza a korridoron véletlenül belebotlott, s kissé meglökte, mire a jó öreg tigris megfenyegette a miniszterelnököt. Hogy ővele ne kössön ki, mert így lesz, meg amúgy lesz.
Ma aztán Csanádyt kezdték ijesztgetni, hogy a miniszterelnökkel nem jó lesz tréfálni, mert az sem ijed meg akármitől. Évek előtt arra figyelmeztették a besúgók, hogy Németh Albert utcai merényletet akar ellene elkövetni, tehát vigyázzon magára.
– Majd intézkedem – mondá.
S úgy intézkedett, hogy a szürkelovas fiákerét, melyen a Házba jár, hazaküldte.
– Ezután gyalog fogok járni a Házba egy darabig.
Hiába kérték, hogy ne tegye. Gyalog és egyedül ballagott le Budáról egészen a Sándor utcáig minden nap: hogy hadd csinálja hát meg azt a merényletet Németh Albert.
(Hanem annak esze ágában sem volt. A besúgók voltak rosszul informálva.)
A folyosón eközben híre terjedt, hogy Visi Imre beszél odabenn.
– De már azt meghallgatjuk.
Eldobták cigarettjeiket még az ellenzékiek is. A büfé egészen kiürült.
Visi érdekes ember. Egyik kiváló tagja azon fiatal csoportnak, mely a kormánypárt ifjú tagjai közt úgyszólván a »szellemi arisztokraciá«-t képviseli. Láng Lajos körül látszik gyűlni az ifjú nemzedék egy bizonyos része, melyet a barátkozáson kívül észrevehetőleg kötnek össze bizonyos magasabb törekvések is. Itt van az elmés Dániel Gábor, a mozgékony Molnár Viktor, a túlmameluk Gajári Ödön és a kedélyes Ullmann Sándor, stb.
A képviselők annyira széthúznak, hogy csak a tarokk képes egyesíteni négyet, hármat egy-egy estére.
Szellemi kapcsok nincsenek. Ez az egyetlen csoportozat látható, de az is csak olyan elmosódott alakban, mint borús égen a Göncöl szekere.
Hanem hogy el ne felejtsük, Visi beszél odabent.
Visinek szép hangja van s bizonyos frisseség a tehetségében. Sebesen beszélt és Csernátony-mondatokkal. Ami nagyon rontotta a hatást. (Mert Csernátony maga is csak ír a saját mondataival – beszédekre rövid, szaggatott konstrukciói vannak.) Hanem sok okosat mondott, s többször ragadta a Házat élénk helyeslésekre. Visinek nagy jövőt lehet jósolni a parlamenti szónoklat terén, mert azon ritka kivételek közé tartozik, akikben nincs semmi sablon. Ma mint polemikus erő mutatta be magát; s oly alakban, oly eredeti felfogással cáfolta az előző szónokot, s védte a javaslatot, hogy abból kiérzett teljesen az erős egyéniség és a mélyen leérő elmeél.
Az öreg Deák Ferencnek volt szokása, hogy ha valaki úgy szónokolt, mint ma Visi Imre, ti. nem elég nyugodtan és nekieredve a sebes hajtásnak, ha közel ült mellette az öregúr, megrántotta a kabátja szárnyát:
– Több flegma, Ponjatovszky !
Visinek is csak ez hiányzott, egyedül ez.
De bezzeg nem hiányzott Apponyi grófnak ez sem. Ma is, mint mindég, valódi műszónoknak bizonyult, ki lebilincselve tartja hallgatóit, amíg beszél.
Ma különben furcsa pozícióban volt. Nem annyira támadott, mint inkább védekezett.
Míg ellenben Tisza, aki az ülés végén mondott egy laza, de mégis pompás beszédet, inkább támadott, mint védekezett. Ez aztán a taktika ! Így összekeverni a helyzeteket !
