AZ ÚJ FŐRENDIHÁZ ELSŐ ÜLÉSE
AZ ÚJ FŐRENDIHÁZ ELSŐ ÜLÉSE
Kezdjük úgy, amint a középkori lovagregényeket szokás kezdeni.
Magasan járt a nap, a délhez közel, mert az emberi árnyék olyan kurtára zsugorodott a Múzeum-kert füvein, hogy méltóságos Gyulai Pál úr is átléphette volna a magáét – ha egy új főrendi tagnak egyáltalában lehetne árnyéka.
A Múzeum-kert előtt nagy népcsoportok álldogáltak az őszi verőfényen sütkérezve, s gyönyörködtek a kifejlődő látványosságokban.
Nyomorult gebe vontatott roskadozva egy ócska komfortáblit. Kiszállott belőle egy főrendi tag, s egy félóráig kereste zsebében a kialkudott öt hatost.
Egy másik főrend gyalog osont fel polgári kabátjában a nép között.
Egy környékbeli varga, aki bőrkötényében állott a vassorompónál, hetykén jegyzé meg egy harmadik főrendi tagra, utána nézve:
– A feleségem után rokonok vagyunk vele.
Egy negyedik új ember tétova léptekkel, köhögve, nyögve baktatott fel a magas lépcsőzeten, s útközben megállt lélegzetet venni: Óh, istenem, be magasan van !
Mindez olyan furcsa volt ! A nép, mely máskor a pompát és fényt nézi, ma a pompátlanságon felejtette szemeit. Egykét fényes alak jött ugyan mentésen, csillagosan, de ezek nem csináltak feltűnést. Annál kíváncsiabban találgatták a legegyszerűbbeket :
Ah, nini, a Hirschler doktor meg a Lumniczer ! Nagy bajnak kell lenni, beteg az ország, atyafiak, hogy ezt a két doktort behítta a király !
Valóságos hullámzás támad: »Ahol jön a tekintetes Burghardt úr ! Az meg Ghyczy ott ! Hát élt még az öreg Ghyczy?«
A kíváncsi tömeg közt ironikus mosollyal nézi a gyülekezést két úrias alak; sovány, kiaszott emberek, kik mindég behúzzák a nyakukat, valahányszor egy igazi főrend jön. Míg végre egy új főrendi megpillantja őket, és megbillenti a kalapját, azután hozzájuk lép, leereszkedőn kezet fogni: »Jó napot, gróf, jó napot, báró! Nem jönnek fel a – karzatra?«
A jelen és a múlt nyájasan egymás szeme közé mosolyognak. De a jelen fölment azután a lépcsőkön – és a múlt az utcán maradt.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ez különben mind csak odakünn történt.
Bent a tanácsteremben közel tizenkét órakor még síri csönd volt, bár a karzatra már szállinkóztak. Az üres padokon csak az újdonatúj névjegyek fehérlettek. Más tekintetben minden a régi, kivévén a két kis vörös atlasz asztalkát, melyek az elnöki emelvény előtt állnak, arany csíkkal átszőve, a főhercegek számára.
Vajon ki lesz az első? – találgatják, s minden tekintet éhesen a bejárat felé van fordítva.
Egyszerre »tipp-topp«, begurul egy eredeti alak fekete új Luther rokkban, két lelógó fehér vászonnyelv a nyakán. Éppen úgy néz ki, mint egy orvosságos üveg.
Megriadva üti fel nagy fakó fejét, amint betoppan, s látja, hogy egyedül van.
Ez Geduly superintendens. Pappal kezdődik az új intézmény, ez rossz ómen.
Körülnéz még egyszer, aztán megfordul, ki akar menni. Korán jöttem, gondolja magában. Elmegyek, itt ne találjanak. De hova menjek ?
A megdöbbenés látszik rajta, mintha egy őserdőbe lépett volna, s felsóhajtana:
»Itt még előttem ember nem járt !«
(Bizony még ezt a kockás talajt nem taposta lutheránus püspök lába.)
Előkeresi a cvikkerjét, s azon keresztül vet újra egy félénk tekintetet. Szerteszét minden olyan barátságtalan neki: az elnöki mennyezet, a komor méltóságos oszlopok, még tán a kevély országcímer is.
Szeretne innen elrohanni. Eh, bátorság ! Hol a tubákos szelencém ? Hiszen utoljára is nem esznek meg.
Megtörülgette zsebkendőjével a homlokát, s aztán szép csendesen elindult a helyét megkeresni. A zászlósurak rayonjába lépett. Csupa ilyen neveket olvasott: »Vay, Szlávy, Apponyi«. Óh, istenem, istenem ! Átment a másik szekcióba. Huh ! Onnan meg az Andrássy név vicsorította rá a fogát.
Visszakocogott a mediumra: Majd innen találom én meg a helyemet ! Mindössze egy kis kombináció kell hozzá. Egy kis »rozum«.
Hiszen csak annyit kell kitalálnom, hogy hol a kályha.
Mert a protestansokat bizonyosan a kályha mögé ültették.
»Daver cserta – morogta – nye mame kachle !«
(Az ördögbe is, nincs kályhánk !)
Töprenkedve tapasztá nagy ujját a homlokára: »Honnan jön vajon ide a meleg ? Bizonyosan felülről. Mert ide minden felülről jön.«
Csak most vette észre, hogy a karzatról száz meg száz szem van reá függesztve, s elvörösödve futamodott kifelé – amikor egyszerre szemben rá belép a szárnyas ajtón Schuster püspök.
Geduly megállt, mint akit a földhöz szegeztek, hogy »no, most mi lesz«, de az elegáns Schuster nem mutat semmi meglepetést, ő egészen természetesnek találná még azt is, ha Geduly már hálásra jött volna ide. Barátságosan szorongatja meg a kezét (hiszen olyan régen volt már az a reformáció, hogy nem érdemes miatta haragudni), s most együtt könnyen megtalálják a Geduly helyét, pedig bizony hátul van egy kicsit.
Hanem már mindegy, ha messze van is, ha kicsi is, de mégis hely, az övé. Egészen megmelegedett rajta, s apró szemei bátran kezdtek csillogni, kivált mikor megérkezett a másik »nás cslovek«, Teutsch szász superintendens is, és melléje ült.
Ezalatt apródonkint jöttek a többiek. – Kedves, nyájas arcával Hunfalvy, kihez letelepedett Gyulai Pál. Bizony nem veszi ki magát rosszul országnagynak. A leghátulsó padba jutottak, akik legtöbbet tudnak. Úgy látszik, ez a pad fog itt dominálni, mert Ghyczy is ott foglal helyet, ősz fejét egészen behúzva bő nyakú atillájába. Köztük, mint a rozsban a búzavirág, tetszetősen kéklik Máriássy altábornagyi ruhájában.
Haynald érseken suhog a piros selyemtalár, de mégis Kaczvinszky prépost hófehér ruhája válik ki a legenyhítőbben a sok rikító szín, a sok fárasztó feketeség és szürkeség közül.
Lumniczer hosszú nyakával s kis nyomott fejével úgy néz ki, mint egy gólya a Gyulaiék előtti padban, hol az összes miniszterelnöki névsor van egy csoportban közszemlére téve. Burghardt maga elé néz unatkozva, mintha itt nőtt volna fel, Sváb Károly jegyezget valamit, bizonyosan számokat. Ráth Károly mindenfelé köszönget a bajuszával: billegteti hol jobbra, hol balra. Ybl Andrássy Gyulán mereng, ki egyedül ül egy pad szélén előkelően könyökölve, s mindenben utána csinálja annak a mozdulatait. Stoczek élénken figyel ezerfelé olyan arccal, mint egy nevelőbeli leányzó. Mind itt vannak: Várady Károly Lukács Antallal szincerizál, a három főbíró is együvé került, csak Mixich Kálmánt keresi hiába a szem. Hátha mégis igaz, hogy nem egzisztál ?
Általában úgy veszi ki magát, az egész főrendiház elkülönítve ülő kasztjaival, mint egy közökre osztott mező. Egy nagy darabon kukorica díszlik, elhagyott avar jön azután, egy kis darabkán zab (ámbár se Kubicza, se Mattyasovszky nem voltak jelen), egy folton tiszta búza, közte bőven konkoly és pipacs, van aztán cukorrépa, lednek, de a legnagyobb rész a dísznövényeké.
De pszt… most már vége a szemhízlaltatásnak, kezdődik az ülés.
Még ugyan üresen áll az elnöki emelvény és a jegyzők helye, de a zászlósurak padjaiból feláll Sennyei Pál fekete mentében, kardosan, és síri hangon fölkéri a legöregebb főrendi tagot korelnöknek s a legfiatalabb négyet jegyzőknek.
Zichy Ferencre jut a korelnökség, ami egy kicsit furcsán veszi ki magát, mert sokkal fiatalabbnak látszik Sennyeinél és sok másoknál.
Ha eddig nem öreg, ebben a hivatalban ugyan nem lesz sokkal öregebb, mert nemigen tart tovább, mint ameddig egy tojást meg lehet főzni: csakhamar felolvassák a királyi leiratot, melyben Sennyei válik elnökké, ki nagy éljenzés közt foglalja el székét egy toaszt kíséretében őfelségére a királyra.
Amire természetesen Haynald vág ki még egy toasztot a Sennyei egészségére.
S ezzel az ülés véget ért.
De hát mi az ördögöt reformáltak itt ?
Hiszen ez a bizonyos két toaszt keringett örökké a régi főrendiház munkaprogramjában is.
