HA AZ A »HA« NEM VOLNA
HA AZ A »HA« NEM VOLNA
(Szélsőbaloldali csevegés)
Egy kiváló politikussal arról beszélgettünk egyszer a folyosón, hogy miképp néznénk ki, ha a szélsőbal nem volna, vagy ha a szélsőbal is kormányképessé tenné magát a »gyomai pontok« alapján, s megszaporodván, azon lehetőség küszöbén állna (amelyet annyian óhajtanak), hogy bármely órában felválthatná (éppúgy, mint Angliában a toryk a whigeket) a mostani uralkodó pártot.
Gomolygó szivarfüst mellett képzeltük el ezt az esetet. Megvallom, furcsa állapotok rajzolódtak le ebből a képzelt jövőből.
Én híven adom azokat.
*
Az elnöki széken Molnár Viktor ül, megtört öregúr, deres hajjal, de még mindég villogó szemekkel. Izgatott ülés van. Gyakran kell nyúlnia a csengettyűhöz.
Éppen a büdzsét tárgyalják.
A miniszterek homlokáról kínos izzadtság csurog, pedig december közepe van. A kormányelnök Tisza István részvéttel tekint kollégáira. (Híres apjának egykori kabinetjéből már csak Pauler van meg. )
A hajcsárok és Wipperinnek sápadtan olvasgatják, és mérlegelik a két párt számerejét. A fiákerek folyton robognak végig a Tömő téri fényes házsorok közt, szállítván a voksokat a »Szürke macská«-ból (mert úgy kell venni, hogy akkorára már a kék macska szőre is megderesedik).
A pártarány kétségbeejtő.
Az ellenzék, melyet Ugron és Szilágyi vezet (mióta Apponyi Albert a főrendiház elnöke lett) száznyolcvan jelenlevő embert számlál (ha jól olvasta meg Gajári Ödön).
A kormánypárt, noha mintegy kétszázhat híve van, lassan gyűlik. Alig van bent belőlük százhatvan ember.
De hát ez mind nem volna baj, ha a nemzetiségek nem nyújtanának okot az aggodalomra.
Egypár nap óta gyanúsan kezdik viselni magukat, s végre is övék a hatalom, ők határoznak.
Az ő negyen-ötven voksuk dönti el, hogy melyik párt uralkodjék.
A negyedik Pulszky (aki a nemzetiségi párthoz tartozik) jól mondta ma a folyosón:
– Magyarországon csak egy politikai kérdés van: hogy melyik párt veszi meg a nemzetiségi voksokat.
S ez egy olyan portéka, amelyiknek az értéke egyre nő. Ma megveszi az ellenzék ennyiért, s kormányra jut.
De a portéka nem lesz az övé, csak újra a kirakatba tétetik, hisz megint megveszi a volt kormánypárt.
S így foly a rettenetes licitáció.
Brassó már Pesttel vetélkedik, Balázsfalvára egyetemet ígér Berzeviczy Albert, közoktatásügyi miniszter.
A Miletics Szvetozár szobrára százezer forintot szavazott meg az országgyűlés egyhangúlag, csak az öreg Beksics Gusztáv tartott ellene egy beszédet. De a derék aggastyánt lezúgták. A Magyar Tudományos Akadémiát áthelyezték Kikindára, s egy külön szerb és oláh osztályt szerveztek.
De ez még mind nem elég a nemzetiségeknek. Tudják, hogy ők mit érnek a két egyenlő erejű párt között, s nem adják olcsón magukat.
Az egyes ellenzéki szónokok mind azt sürgetik, hogy a nemzetiségek külön minisztert kapjanak a Házban.
Az ellenzék harsányan éljenez, a kormánypárt megdöbbenve hallgat.
A pénzügyminiszter Hegedüs Sándor szomorúan döfi meg excellenciás kollegáját, a kereskedelmi minisztert.
– Mit szóljunk ehhez ? Az ellenzéknek ez az ígérete megbuktat !
– Veszítsük össze a nemzetiségeket. Híreszteljük el a folyosón, hogy Zay Adolf van kiszemelve nemzetiségi miniszternek, mire az oláhok és szerbek egyszerre elkeserednek, és meglehet, velünk szavaznak.
– Nem ér semmit, mert akkor az ellenzék három nemzetiségi minisztert fog nekik kínálni.
Steinacker emelkedik fel. Tiszteletteljes csöndben hallgatják. Az ellenzék és a kormánypárt padjairól versenyezve zúg fel a tetszés moraja.
Beöthy Aldzsi elragadtatva kiált közbe nehányszor: »Óh, be szép !«
Azokról a szomorú időkről emlékszik meg a nagy Steinacker, amikor még el voltak nyomva, a miniszterelnök úr zsarnok apja idejében. Mennyit szenvedtek ők akkor ! De ő nem az az ember, aki a vett sérelmeket megbosszulná, rokonszenvvel nézi a magyar nemzetiség haladását, barátja a magvar nemzetiségnek, s szívesen támogatja azt a politikát, mely a legméltányosabb minden irányban.
(De azt nem mondja meg a vén róka, melyik a legméltányosabb.)
A miniszterek és az ellenzéki primipilusok odarohannak hozzá kczet fogni, s ő pártfogói mosollyal veregeti meg a vállukat.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Amint így szőnők e szeszélyes álmot a folyosón, egyszerre elsuhant mellettünk Steinacker az ismeretes viaszkosvászon csomagjával a hóna alatt.
Idegen volt a járó-kelő csoportok között, félénken, a falhoz simulva suhant el, és nem üdvözölte sehol se nyájas köszöntés, sem verőfényes mosoly.
…És szinte megkönnyebbedett a lelkünk, hogy úgy van, ahogy van.
Hogy a szélsőbalunk megvan – és hogy se nem nagy, se nem kormányképes.
Éppen olyan nekünk való.
