II. A nyúl a vadászok közt
II. A nyúl a vadászok közt
A nyúl helyet foglalt a vadászok közt, egészen otthonosnak érezte magát, s azt mondta:
– Uraim, csevegjünk egy kissé!
Nagy megdöbbenés a vadászok sorában. Egy nyúl, amely cseveg, ilyenről sem álmodtak még.
– Uraim – kezdé causerie-ját a nyúl –, van szerencsém először is kijelenteni, hogy elismerem jogukat a nyúlvadászatra. Azért vagyok nyúl, s azért van puska a kezükben, hogy hajszát indítsanak ellenem.
A vadászok nagyon meg voltak elégedve a fordulattal. Ez a nyúl nagyon udvarias egy nyúl.
– De most már az a kérdés, én vagyok-e az igazi nyúl? S van-e hasznuk abban, ha engem meglőnek? Nagyon rövid ideje még, hogy erre a méltóságra avanzsíroztam, s biztosíthatom önöket, még nem volt időm meghízni. Nagyon sovány pecsenye volnék. Az igazi nyúl a múltban lappang; neve »slendrián«. Arra tessék vadászni.
Nehány kocavadász már emelgette puskáját, de a nyúl türelemre intette őket:
– Azt a slendriánt, uraim, nem lehet egyhamar lepuffogtatni. Mert először is nagyon szívós az élete, aztán szapora és nagy a famíliája. Annyi puska nincs ebben a gyülekezetben, hogy valamennyi nagyobb és kisebb slendriánt egy napon kipusztítsanak, még ha százszor jobban lőnének is. Arra sok idő kell és ember is, aki ismeri a nyulak és a slendriánok természetét.
Nagy álmélkodás a vadászok közt.
– Én, uraim, nem is vagyok nyúl, hanem magam is egész kedvteléssel vadászok a slendriánokra, hogy közéjük férhessek és otthonukban pusztítsam őket. Ha tetszik, fölmutathatok néhány láb alól eltett példányt, melyet spirituszban őrzök. Ez az én igazi múzeumom, nem pedig az a másik, melyről rám fogják, hogy országos költségen rendeztem be magamnak. Csak adjanak időt és az egész slendrián-famíliát bemutatom önöknek spirituszban.
A vadászok annyira örültek e fölfedezésnek, hogy nyomban megéljenezték az álnyulat és kevés híja, hogy bizalmat nem szavaztak neki.
