A KABÁTOK BELSEJE
A KABÁTOK BELSEJE
A kabátok meglehetős hallgatag individuumok, de azért sokat elárulnak.
Nézd meg egy kabátnak a belsejét és megösmered a gazdáját.
De ezt nem úgy vetem oda, mintha a zsebtolvajokat oktatnám, hanem mint egy felállított tételt ad kaptam: barátairól ösmerni meg az embert, a keményítő fogyasztásról az ország kultúráját stb.
A kabátok külseje is nagy különbségeket, úgyszólván tátongó örvényeket hagy fenn az emberek között.
Amint ott függnek a képviselőház fogasain hosszú sorokban, igazi tanulmányt lehetne rajtuk tenni.
Ez a gyűrött kabát egy tudósé lehet, ez a rikító színű egy ízléstelen emberé, amaz a selyembélésű egy piperkőcé. Emez a szolíd bizonyosan a Grünwald kabátja, az a földig érő nyilván az Apponyié.
Hát még a belsejük? A zsebkendő. Van-e rajta parfüm vagy nincs? S ha van, milyen? Miféle nyomtatványok kandikálnak ki a zsebből?
Egyszóval a kabát valóságos fotográfiája az illető lelkületének.
Ma egy képviselő kiküldi a tanácsteremből a szolgát, hogy hozza be a zsebében levő iratokat.
A szolga elmegy, s visszajön egy papír-csomaggal.
A képviselő kibontja, hát egy zsidóbetűs újság.
– Ez nem volt az én zsebemben sohasem – kiált fel a képviselő mérgében, bizonyos oknál fogva találva érezvén magát.
– Akkor hát eltévesztettem a kabátot. Nyilván szórakozottságból a szomszéd kabátból húztam ki ezt az újságot.
– Vigye ezt vissza, és hozza el a magamét.
A szolga elvette és betette egy szomszédos kabátba. Nem emlékezett rá melyikből vehette ki, a balsóból-e vagy a jobbsóból?
Egy félóra múlva hazaindulóban van a szomszédos kabát ura, belenyúl a zsebébe s látja hogy egy zsidó újság van benne.
– Hopp, én alighanem a Wahrmann kabátját vettem fel.
És siet levetni az idegen kabátot.
Elkezdi keresni a fogasokon a maga felöltőjét, zavarja a szolgákat. Egész pánik tör ki a korridoron. Persze kabát olyan, mint az övé, van vagy húsz, akad azok közt olyan is, mely ismerősnek látszik előtte, de a belső tartalmuk idegenszerű, az egyikből címeres szivartárca kandikál ki, a másikból egy végrehajtási végzés suhog elő, egy ottfelejtett program a harmadikban a »Kék macska« tegnapi előadásáról, kontó a negyedikben. – Egyik sem az övé. Elveszett, vége van.
Bemegy a terembe, összejárja a folyosókat és megszámlálja a képviselőket, hogy kisüsse, nincs-e több kabát eggyel, mert akkor megvan az övé.
De vagy hússzal van kevesebb kabát, mint ahány képviselő.
Semmi kalkulus sem segít.
Végre is kénytelen bevárni a hosszú, unalmas ülés végét, amikor egyszerre kiözönlenek a Házból valamennyien s megüresednek a fogasok.
Amint az utolsó ember léptei is elhangzottak, elindul gusztálni.
Heuréka! Egy kabát csakugyan maradt! Ez az enyim!
Odafut s meglepetve látja, hogy ez éppen az a kabát, amelyikben a zsidó újság van.
Reménytelenül horgasztja le fejét.
– Elveszett, mégis elveszett. Ez nem lehet az enyim. Sohasem volt nekem zsidó újságom.
– De, kérem alássan – figyelmezteti a szolga –, azért hogy az újság nem a nagyságodé, azért a kabát a nagyságodé lehet!
A képviselő ingerülten kiáltott közbe:
– Ne nyújtson be nekem, barátom, hiábavaló módosítványokat, maga ahhoz nem ért… a kabát szerves összefüggésben van a benne való tárggyal s a benne való tárgy, tisztán emlékszem, nem az enyim, következésképp…
És haza is ment volna kabát nélkül e filozófiánál fogva, ha a szolga közbe nem szól:
– De, kérem alássan, hiszen a zsidó újságot én tettem bele a nagysád kabátjába, mert nem tudtam egész bizonyosan, melyikből vettem volt ki, a balsóból-e vagy a jobbsóból, a Szemnecz uréból.
– Hüm! Ez meglehet – szólt. – Igen. Ezt a magyarázatot elfogadom.
S ezzel felhúzta a kabátját s nyugodtan hazament a mulatságos affér után.
Ti. az a mulatságos abban, hogy rá lehet ösmerni, miszerint ez csak habaréki emberrel történhetett: az él ilyen szubtilis, de impraktikus logikával.
