A T. HÁZBÓL [febr. 14.]
A T. HÁZBÓL [febr. 14.]
Szélcsend uralkodott a Házban és a folyosón. A lutheránusok elpihentek a tegnapi dúló csata után. Ma még Gyulai Pál sem jött át lármázni a folyosóra, amiért méltán ingerült rá Szathmáry György, ki eddig maga volt a folyosó leglármásabb alakja, s most azzal fenyegeti Gyulait, hogyha nem hagyja szóhoz jutni a saját terrénumán, kénytelen lesz átmenni a főrendiházba ott csinálni konkurrenciát Gyulainak.
Gyulai majd mindennap betekint, valami kritikai mondással:
– Már megint bolondot cselekedtetek!
Benyit a háznagyi irodába és besüvít:
– Mért, nem takarítjátok el a jeget a kapu elől, még elesik benne valamelyik habaréki.
Megcsípi valahol Ábrányi Kornélt:
– No, mit ír most?
Ha azt mondja, hogy semmit, összeszidja, miért nem ír.
Ha pedig azt mondja, hogy ír valamit, akkor is összeszidja, hogy miért nem marad a politikánál, minek fog mindenfélébe.
Előkeríti Vizsolyit, azt is fölingerli, vagdalkozik, üt jobbra-balra. Mamelukot uszít ellenzékire, ellenzékit mamelukra, pattog recseg a rikácsoló hangja, s megtelik vidámsággal, elevenséggel az egész folyosó.
De ma nem volt ott Gyulai, még Szontagh Pál is bent az odúban tartózkodott. Nagy árvaságra jutott: nincs itt a jobb fele, báró Kemény János, beteg az öregúr, s nélküle üres neki az egész nagy épület. Az adomák se mennek jól ilyenkor, a poének nem csattannak el jóízűen… Komor, rideg minden… felhők úsznak a láthatáron.
Csernátony a szürke kabátját veszi fel, behúzódik mogorván egy szögletbe, csak a monokliüveg csillog a szemén. Bánffy Bélának az arcára kiül az a bizonyos keserűség, melyen egy-egy kiböffent igaz mondással könnyít, kalapját behúzza egész az orrára, ami azt jelenti, hogy most ő filozofál. Mocsáry egy ablakmélyedésbe húzódik be Iszakovics Milánnal.
– Ni, a két nemzetiségi képviselő, hogy összebújt – jegyzi meg Radvánszky Károly.
Mire megfordul a gavalléros hajlamú Iszakovics és mentegeti magát.
– A magyar pártra térítgettem a kedves Lajos bátyámat.
Ezalatt a tanácsteremben, miután még Orbán Balázs elszusszantotta magát, nagyot lélegzik fel Trefort s összekapkodván tárcáját, írásait, rohan ki a teremből ki a folyosóról a friss levegőre: »Végre hát szabad vagyok.« Hosszú »éljem« kíséri kilenc napi kínos ülés után.
Ott künn az utcán teleszíjja tüdejét a múzeum-kerti levegővel; s táncolva, toporzékolva iramodik tova.
A szögletről félénken tekint vissza. Nincs-e a nyomában Thaly Kálmán?
Nincs, nincs. Thalynak, ha nekifog, nem elég egy miniszter, ő még ott maradt fojtogatni Fejérváryt, mert az ő költségvetésére került ma a sor.
Thaly természetesen nem szavazza meg a költséget a labancokra, hanem igenis megszavazza Tischler Vince, ki ma nagyon is szakszerű akart lenni s »emberanyag«-nak nevezte az újoncjelölt urakat s parasztoknak a parasztokat.
Megfurdalta ez a szó a Haviár Dani oldalát (akit csakugyan nem lehet a Dani névről leszoktatni), s nekirontott a szegény Tischlernek.
Amire mulatságos riposztot vágott vissza Tischler Vince. (Neki bezzeg sikerült leszokni a Vencel névről. )
Erre újra nekirohant Dani.
Daninak nekirohant Vince.
Vincének ismét nekirohant Dani.
És Daninak megintelen visszavágott Vince.
Háromszor ütközött meg a két kemény dalici, döngött a pajzs, csillogtak a kardok, süvített a parittya és bongott, csengett a Péchy csengettyűje, de a két leventében nem esett semmi kár.
Tischler Vince egy tudományos mozdulattal kiparírozta a Haviár lándzsa szúrását:
»Hogy – azt mondja – ha foglalkozott volna Haviár Dani a természettudományokkal, akkor tudná, hogy az ember anyagból is van, nemcsak lélekből.«
Tökéletesen igaza volt, kivált az osztrák armádiára applikálva.
Mert abban meg éppen nem is volt soha lélek.
