A T. HÁZBÓL [febr. 13.]
A T. HÁZBÓL [febr. 13.]
Egyszer a vasúton utazott Ugron Gábor. (Hiszen mindig utazik fel s le.) Egy ismeretlen útitársa azt kérdezte tőle útközben:
– Miféle valláson van ön?
– Nem azon, amelyiken ön – felelte Ugron Gábor.
– Hogyan tudja, milyen vallású vagyok?
– Egyszerű kombináció útján.
– Kíváncsi vagyok az ön kombinációjára.
– Nos, megmagyarázom önnek. Ön bizonyára kálvinista.
– Valóban az vagyok uram.
– Annak kell lennie, mert ha ön katolikus, akkor ön sokkal közömbösebb, hogysem a vallásom után kutasson, ha pedig lutheránus, azért restellte volna megkérdezni az én hitemet, nehogy aztán én is visszakérdezzem az önét.
Ezen az adomán mulatott ma az egész folyosó. És ezt annál is inkább tehette, mert lutheránus nem volt sem közel, sem távol a bokorban.
Azok egytől egyig bent viaskodának az igaz hitért. Lutheránus képe volt az egész tanácsteremnek.
Fent a főrendiek karzatán barnállott hosszú sötét hajával és szakállával a vézna báró Prónay Dezső, az egyház feje. Lent pedig folyt a csata, erősen dübörögtek a lábak.
Péchy Tamás, aki maga is lutheránus, nagy ünnepélyességgel mondá a két lutheránus jegyzőnek, Törsnek és Zsilinszkynek:
– Te a tótokat fogod jegyezni, te meg a szászokat!
Szontagh Pál kezdé az ütközetet, letett dárdáját átvette Pulszky Ágoston, de még előbb lihegve hozta a perzselyt Zsilinszky, hogy »Urak, ne bolondozzatok, aki a keveset nem tudja megbecsülni, nem érdemes a többre.«
A lutheránusokra szeretnek élcelődni, de ezek az elmésségek szelídek, kedvesek, csak az tűnik ki belőlük, hogy a lutheránusokat szeretik.
Én magam is olvastam valahol tizenkét sajátságot, amelyekről föl lehet őket ösmerni.
A lutheránus ember – úgymond az első § – sárgarépát hord a dohányzacskójában.
A lutheránus ember – úgymond a 2-ik § – mindég ballábbal lép fel a fürhéces kocsira.
A többi tíz sajátság felsorolását elengedem magamnak, mert a többi is ilyen ártatlan. (Rosszabbat a lutheránus emberre senki sem bír felhozni.)
Hanem a két említett sajátság ma is kitűnt, mert Szontagh Pál csakugyan a bal lábával lépett fel ma. (Ő úgyis ki szokta néha mutatni, hogy két lába van.)
Nemes önérzettel szólott az öregúr, s előadása tele volt kolorittal s nem nélkülözte azt a bizonyos masszív elevenséget sem, melyhez már a mai szónokok nem értenek.
Az erdélyi evangélikusok nagyobb dotációt kapnak aránylag az államtól, mint a magyar evangélikusok. (Talán azért, mert elfogadták a pátenst.)
Többet az állam nem adhat, mert nincs neki, kevesebbet pedig ők nem fogadhatnak el. Tehát inkább nem kell nekik semmi. Kéri a lutheránusoknak szánt tételt végképp törülni.
A katolikusok rettentő álmélkodásba estek ezekre a szavakra. Zsilinszky a fejét vakarta, Haviar izgatottan ugrott fel:
– Mit mondott?
– Hogy nem kell a lutheránusoknak semmi.
– Lehetetlen! Mikor tért ki ez az ember?
Hitetlenül rázta fejét. De csak egy pillantást kellett vetnie a Szapáry arcára, mely ragyogott a boldogságtól, s nyilvánvalóvá lett, hogy csakugyan törülni kérik a dotációt.
Most felállott Zsilinszky.
Micsoda? Harminchatezer forintot kihajítani az ablakon? És miért? Csak azért, hogy egy kevély szót odavethessünk? De már ezt nem lehet engedni.
Alig várta bőszavú Zay, míg kibeszéli magát Zsilinszky, ki szinte ütött egyet a szászokon s kirakta dohányzacskójából a sárgarépát. Elmondván, hogy már csak azért sem egyesülhetnek a magyarországi evangélikusokkal, mert nekik nagyobb az autonómiájuk.
Erre aztán Pulszky Ágoston gerjedt haragra s egy igazán szép polemikus beszédben verte a szász lutheránusokat.
A katolikus képviselők megelégedetten hunyorgattak egymásra.
– Menyivel jobb a mi dolgunk – mondák –, ha minket bántanak, itt vannak a papjaink, azok állanak ki a síkra: a szegény lutheránusok saját maguk verik agyba-főbe egymást.
Nendtvich is nekitüzesedett, sőt fogta magát Orbán Balázs és így okoskodik magában:
– »Mindenféle beszéd van már a köteteimben mindenféle tárgyakról, de még lutheránus beszédem nincs, isten neki, olyat is mondok egyet.«
És ő is elkezdte becsmérelni a 36 ezer osztrák forintokat.
Csendesen üldögélt ezenközben a padban Wahrmann Mór, emésztő gondolatok rajzottak nagy, gömbölyű fejében.
– Min tűnődöl, Móric?
– Azon gondolkozom, hogy mi zsidók is kapunk az államtól ötezer forintot. Hitvány egy összeg. Megvetem. És magam is szeretnék egy büszke indítványt beadni, hogy törültessék, ha nem félnék…
– Ugyan, mitől félnél?
– Hogy csakugyan eltörli a Ház.
Bizony, bizony a lutheránusokkal is nem tudom mi történt volna, ha a legnagyobb dulakodás közepette elő nem lép a miniszterelnök s szépen ki nem békíti az összeveszett gyermekeket, be nem tapasztja a sebeiket egypár találó szóval (hogy mért nem utasították vissza a pénzt az urak tavaly, mikor már tavaly is így volt?), s zsebeikbe nem gyömöszöli a harminchatezer forintot.
Így lett szerencsés vége a lutheránus vitának a mai csütörtök és szombat közt fekvő napon.
