A T. HÁZBÓL [ febr. 25.]
A T. HÁZBÓL [ febr. 25.]
Édeskevés történt a tanácsteremben. A jegyzők morogtak valamit (amit harmadszori felolvasásnak hívnak), majd a névsort olvasták fel, beszedve a szavazatokat az egyes megürült helyekre a bizottságokban.
Szontagh Pál a könyvtári bizottságba jutott (de kellett is már oda valami tudós ember), Visi Imrét pedig a pénzügyi bizottságba választották, ami különös megtiszteltetés fiatal képviselőre, de senki sem is érdemli azt meg jobban mint a Ház e komoly törekvésű tagja.
Zsilinszky Mihály nagy panaszkodásba tört ki, mert valahol Rozsnyón (az ilyesféle dolgok rendesen Rozsnyón történnek) az odavaló katolikus pap reverzálist vett egy protestáns férfiútól (kikerülte, hogy »lutheránus férfiú«-t mondjon), hogy a születendő gyermekei katolikusok legyenek.
– Miért írta alá a szerencsétlen? – fuvolázott közbe Göndöcs, nagy hahotára fakasztva a Házat.
Míg Zsilinszky visszakövetelte a törvény szerint ama még nem létező apró lutheránusokat, melyek majd Ambrozi József és Novák Borbála jegyesektől fognak származni, azalatt a folyosón gonosz nyelvek a Szilágyi Dezső dolgát feszegették. Megy-e? Marad-e?
Mégiscsak furcsa, hogy az ellenzék vezére azon szárnyaló hír nyomása alatt vezeti népét már hónapok óta, hogy elmegy az ellenfél táborába.
Mindenki a másiktól kérdezte: mi igaz hát ebben az ügyben?
Egy beavatott kormánypárti naiv hangon erősítette:
– Úgy van. Fait accompli. Minden akadály el van már távolítva, minden megvan. Csak éppen Tisza nem akarja.
Mindenki mosolygott.
Pedig hiába mosolyognak, a helyzet kezd gyanús lenni.
Szilágyi jól tudja a kolportált híreket, melyek már a lapokban is megfordultak. Mindenki beszéli a fegyverletételét.
A büfétől kezdve egész a korridorig erről súgnak-búgnak.
Szilágyinak okvetlenül nyilatkozni kellene, ha nem úgy van.
De Szilágyi nem nyilatkozik hallgat és titokzatosan mosolyog. Tehát úgy van.
Veszter Imre ruganyos léptekkel megifjodva jár-kel a folyosókon, s látszik, hogy valami nagy dolog kóvályog rövidre nyírt fejében. A padból, amikor senki sem veszi észre, gyakran átkacsint titokzatosan Pulszky Ágostonra. A habarékpárton bizonyos feszült várakozás észlelhető. Sághy arca még jobban nevet, mint azelőtt. Horánszkyék derülten dörzsölgetik kezeiket, s bizalmas embereiknek megsúgják: »Baj van«. De ezt olyan arccal mondják, mint mikor arról beszél valaki: »hogy aligha el nem vesztem az anyósomat«.
– Szegény Tisza – morogja mély részvéttel Hevessy Bertalan.
De nem annak van most ideje, hogy Tiszát sajnáljuk, mikor senki sem sajnálandóbb e pillanatban a világon, mint Thassy Géza.
Ő ugyanis interpellációt intézett Széchenyihez a közgazdasági válságra nézve.
S a miniszter válasza ma van a napirenden.
A döntő pillanat egyre közelebb jön. Az óramutató őrülten siet. Thassyn emésztő nyugtalanság vesz erőt: Istenem mi lesz?
Mert nagy alternatíva előtt áll.
Vagy meg lesz elégedve a miniszter válaszával, vagy meg nem lesz elégedve.
Két beszédet készített erre a célra, egyik a tudomásulvételre való, másik a nem vételre. Mind a kettőt megtanulta jól.
De az ünnepélyes pillanat amint közelgett, mintha feléje nyújtaná kezét valamely gonosz démon s egy mennykő nagy szivaccsal letörülné emlékezete viasztáblájáról mind a két beszédet.
Nagy trémában van.
Még ugyan jutna néhány perc áttanulni a beszédet, de melyiket tanulja meg? Melyiket fog kelleni elmondani?
Agya forró, szemei elhomályosulnak. Nem látja a betűket, pedig járnak-kelnek, mozognak előtte, mint a hangyák.
Lélegzete elszorul. Izgatottan kapkod hol az egyik, hol a másik kézirat felé.
Végre beszélni kezd a miniszter, a Thassy láza nőttön nő. Nem hallja amit a miniszter mond. Mintha a malomkerék zörögne s a pitle kelepelne roppant egyhangúsággal.
Egyszerre beáll a csend.
A Ház szeme (az a sok kíváncsi tekintet egyetlen rettentő szemmé válik) feléje fordul; ez égető nézés bűvös nyomása alatt fölkelt és beszélni kezd.
De mind a két kézirat előtte van, amikor elakad, hol az egyikbe, hol a másikba tekint, hol az egyikből mond el egy periodust, hol a másikból.
A körülötte ülők rémülve vették észre, hogy elvesztette a talajt lába alól, s derűre-borúra keveri össze a két beszédet, s kínos nyugtalansággal várták, miképp fog ez végződni? Szégyent hoz a pártra és magára.
Hanem a sors nem akarta lealázni, az utolsó tekintete véletlenül az igazi lapra vetődött, ahonnan azt olvashatta és mennydöröghette el:
»Ennélfogva a választ nem veszem tudomásul.«
S így aztán helyös lett a beszéd.
Hát mondja még valaki, hogy nincsenek szerencsés szónokaink!
