A T. HÁZBÓL [márc. 2.]
A T. HÁZBÓL [márc. 2.]
Ma kezdődött a köztörvényhatóságokról a vita – de mit ér ha már Tisza Kálmán előre visszavette az 54. §-t?
Ezen akadott volna meg minden szem, ebbe botlott volna minden nyelv. Pompás, leírnivaló jelenetek fejlődhettek volna!
Nekem határozottan nagy kárt okozott a miniszterelnök – és az országnak kevés hasznot.
Hanem az ellenzék még kipótolhatja, ha felül vesszőparipáira, előszedi öreg ágyúit, a faltörő kosokat előre ereszti, s megkezdi vehemenciával az ostromot.
Az első mozdulat azonban nem sejtet kemény, de annál hosszabb csatát.
Harmincketten iratkoztak fel szólásra. Éppen egy tucat kártya. Királyok, alsók és hetesek.
Ezek közt a legérdekesebb kártya Szilágyi Dezső. Mindenki kíváncsi rá, üt-e, vagy üttetik?
Ma egy kíváncsi képviselő nekiindult a folyosón, a Vámos beszéde alatt (mikor a legnépesebb volt), hogy most mindenáron kikutatja, átmegy-e Szilágyi Dezső a kormánypártra vagy sem, s legelőször Szilágyi Dezsőt interpellálta meg:
– Hát mi lesz már Dezsőkém?
– Semmi. Begyógyul. Csak egy kis karcolás volt a vívási gyakorlatnál.
– Nem az, nem, hanem hogy mégysze-e, vagy maradsz?
– Megyek. Hogyne mennék. Azért bizony abba nem hagyom. Két éve gyakorlom már magamat.
– Az átmenetelben?
– Dehogy. A vívásban.
S ezzel megfordult és otthagyta a kíváncsi ördögöt.
A kíváncsi ember addig settenkedett, míg megkapta Csernátony Lajost.
– Mi lesz már, Lajos bácsi, azzal a Szilágyi Dezsővel?
– Hüm – mondá Csernátony –, ez a nagy egyiptomi titok!
S többet egy kukkot sem vallott.
De már ezt mégsem lehet abbahagyni, hátha Bánffy Bélát interjuvolná meg?
Bánffy mélabús arcot vág a kérdéshez s így szól:
– Eredj, kérdezd meg Pulszky Gusztitól. Az mindent tud.
Rohan Pulszky Ágosthoz, s őt szorongatja meg bizalmasan. – Én semmit sem tudok – felelé Pulszky ábrándos arccal –, hanem Veszter van beavatva.
– Köszönöm szépen – pattan fel a kíváncsi képviselő –, hiszen éppen a türelmetlen Veszter bízott meg, hogy puhatolóddzam.
Duzzogva, haragos fényű szemkarikákkal, biceg oda Kőrösi Sándor.
– A Szilágyi-ügyet tárgyaljátok? Botrány! Széchenyi is a habarékpártból lett miniszter. Szilágyi is onnan lesz. Hát illik ez? Mire valók vagyunk mi akkor? Hogy egy ember, akinek háromszáz felesége van, mégis a szomszéd asszonyokra kacsintgasson, s azoknak dobja a selyemkendőt? Nem teszem fel Tiszáról.
Ilyen mulatságos triccs-traccs folyt künn a Vámos beszéde alatt, de azelőtt ugyancsak néptelen volt a folyosó.
Alighogy bevégzé a szelíd arcú Dárdai Sándor az előadói beszédet, gróf Tisza Lajos állt fel, s ezzel elsőnek ment bele a tűzbe.
Első szónoknak nagyon jó lenni, mert az első szónok szedheti le az argumentumok tejfölét, de csak akkor, ha ellenzéki.
A helyeslő szónoknak nehéz a kenyere, ha első. Mert ez ellenzék még nem mondott semmi bolondot és semmi okosat, amit kiforgatni lehessen, de már az előadó elzengett mindent, ami támogató gondolat a kormány és a központi bizottság fejében egy év óta megfordult.
Az első mameluk szónoknak tehát az a feladata, hogy semmi olyat ne mondjon, ami az ellenzéket felingerelje és sok olyat, ami lecsillapítsa.
A gróf mesterileg keverte össze a színeket.
Először elmondott nekik egy pompás adomát az öreg szerelmesről, akinek az ősz hajszálait a fiatal kedvese húzogatja ki, a fekete hajszálait pedig a féltékeny öreg kedvese.
Ilyen a megye.
Ezzel megnevettette az egész Házat, s aki nevet, az többé nem haragszik.
Mikor aztán mosolygóra változott a Ház képe, Tisza gróf is elkezdett babrálni a nevezett öreg szerelmes haja közt, itt-ott megrántott egy-egy tincset, de úgy tudta adni, hogy tulajdonképp még sem akar kitépni semmit.
Ő ugyan a kinevezések barátja, de azért belemegy a választásokba is. Szebb volna az egészen fekete haj, hanem a fehér szálakba is belenyugszik, ha kecsesen vegyülnek közbe. Bízzuk az egészet a borbélyra.
(A borbély nagy nyugalmasan pislogott a vörös széken.)
Finom taktikával éreztette, hogy neki még ez is kevés s ez által kerekre nyíltak az ellenzékiek szemei:
– Nini, hiszen mégsem oly rossz ez a javaslat, mint amilyen lehetne.
… De iszen a »kisebbik generális« is csak úgy érti ezt a mesterséget, mint a bátyja.
Utána Grünwald Béla szólott hosszan, szellemesen.
– Ez az egy témája van – szokták mondani ellenségei a kormánypárton, valahányszor kitűnő beszédet mond a centralizációrul.
Ma még tovább licitáltak:
– Ez az egy beszéde van – mondák ma. Amiből azt lehetne demonstrálni, hogy ma még kitűnőbb beszédet mondott mint egyébkor.
S valóban szép beszéd volt, tele közbülmaró ötletekkel a behozandó rendszerre és a jelenlegi kormányzásra, csakhogy… nem hatott eléggé.
Grünwald talán az egész habarékpártnak a legkimagaslóbb alakja Apponyi és Szilágyi mellett, de bizonyára a legszeretettebb valamennyi közt, csakhogy nem érvényesülhet eléggé.
Grünwaldnak hatalmas kidomborodó politikai egyénisége van, csakhogy… nem bírja beleilleszteni a magyar közszellem keretébe.
És ez az utolsó »csakhogy« magyarázza meg a másik két »csakhogy«-ot.
A mai beszéde is azért nem hatott minden szépségei és magas államférfiúi nívója dacára, mert (hogy tovább szőjük a Tisza gróf hasonlatával), nem pártolta sem a fehér hajat, sem a feketét, hanem egy külön parókát akar a nemes vármegyének.
Paróka-párt pedig nincs.
Éppen a delet harangozták el, mikor az országház kapusa azon panaszkodék, hogy fülzúgása van.
– Tegyen egy kis vattát a füleibe bácsi – biztatták a teremszolgák.
– Mintha valami rettentő földalatti morajt hallanék. Borzasztó ez!
Végre kisült, hogy Vámos Béla beszédet tart odabent.
Irtóztatóan megeresztette a hangját. A falak mozogni látszottak. A képviselők befogták a füleiket. Az elnök váltig rázta a csengettyűt, hogy ne hallja olyan nagyon. (A csengettyű szavát egy lélek sem hallotta. ) Még Herman Ottót is bántotta.
Csak Kőrösi Sándor kiáltott közbe egyszer fumigálva:
– Hangosabban!
De Herman Ottó azért nem szűnt meg élcelődni.
– Két sajátszerű alkotás van a világon.
– Mi?
– Az egyik az »Atala« című opera, a másik Vámos Béla.
– Miért?
– Az egyik végig trombita, a másik végig hang.
Valóban az ember érezte, hogy Vámos Bélának nem pusztán a torkából jön az a hang, hanem egész testéből, jön a melléből, talpából, kezeiből, mindenünnen és betölti az egész termet, szétcsap a levegő atomjai közt, mint egy mennykő, aztán szétfolyik, sokáig hömpölyög, de még akkor is zúg.
Soká, nagyon sokáig beszélt.
De hogy mit, azt nem árulom el, mert aki hallotta, az úgyis tudja mit beszélt, aki pedig nem hallotta, annak okvetlenül hallania kellett volna Vámos Bélát.
Az óra kettőre járt és még mindig ő beszélt.
– Nélkülünk múlik el a nap – jajveszékelt a szélső bal. – Mit fog az ország mondani rólunk: hogy hát már nem is beszélünk?
Elmúlt a két óra, de még mindig Vámos beszélt. A képviselők apródonkint hazaszállingóztak, mégis beszélt.
Mikor én elmentem, megszámláltam, már csak hat télikabát lógott a képviselői fogasokon.
Ebből aztán ki is lehetne számítani, hányan hallgatták – ha nincs a tegnapi calico-bál, ahol annyi képviselői kabát odaveszett!
