A T. HÁZBÓL [jún. 27.]
A T. HÁZBÓL [jún. 27.]
Valamennyi miniszter ott ült a piros székeken. Összegyűltek, mint a színdarabok végén, mikor az összes személyzet kijön – vagy megházasodni, vagy meghalni.
Mélázva ült Bedekovich, a körmeit rágta Szapáry, szerényen lesütötte fejét Széchenyi, vígan dorombolt kezeivel a padon Trefort, diadalmas arccal vett mohó lélekzeteket a legutolsó parlamenti levegőből Fabiny, hetykén lóbázta magát, mintha nyeregben ülne Fejérváry.
Még a király háta mögötti miniszter, Orczy is előkerült.
Tisza gyönyörködve nézte, mikor így valamennyien együtt voltak s amint végigsiklott tekintete a Fabiny göndör haján, a Fejérváry nyulánk termetén, az apró szemű Kemény összetepedt bronzszínű homlokán, a Trefort viaszksárga nyakán, a Széchenyi Pál tejbe mártott fején, felfohászkodék magában: »Istenem, mégiscsak nagy virtus volt ezeket így összekeresni«.
Künn már észrevehető a szünet némasága. A büféből a síri csend ásít ki. A könyvtár kulcsa végsőt csikordul a zárban, csak a folyosón van még élet. Búcsúznak. Meleg kézszorításokat váltanak s udvarias kérdések egész özöne keresztezi egymást. Mintha egy nagy indóház peronján volnának.
Hová mégysz? Mikor indulsz? Hol pihensz meg? Hogy töltöd a szünetet?
Nincs most se mameluk, se ellenzék, csak éppen egy hang mordul fel a pihenés és a szünet szó ellen.
Vastag, érdes, bömbölő hang.
Hátranéznek. Hát a Kőrösi Sándoré.
Nosza megindul erre a gratulálás, a sok jókívánat, de nem a szünethez, hanem a mai esküvőjéhez.
Most még csak a karzatra vessünk egy pillantást. Nos elég derekasan telt meg utoljára ez is.
Különösen feltűnt két szép gyászruhás hölgy, kiket mereven nézegetett Szontagh Pál (nyilván azért beszélt aztán később azokról a sötét színekről). Ott könyökölt egy ismeretes nagyszakállú kortes is. (Persze, hiszen mával már letelik a mandatum kétharmada.) De ha kíváncsian nézegetett fel a karzatra Szontagh Pál, annál nyugtalanabbul kémlelte a kakasülőt Péchy Tamás, azon tűnődvén, vajon ildomos-e bezárni az ülésszakot Ivánka Zsigmond nélkül?
Végre megjelent Ivánka is a karzaton, és most már semmi sem állott útban arra nézve, hogy Tisza Kálmán elő ne vegyen egy nagy levelet.
– Van szerencsém őfelsége leiratát átnyújtani kihirdetés végett.
Szathmáry György olvasta fel a királyi szavakat olyan hangon, hogy az ember nem annyira a királyt vélte hallani, hanem inkább a cinkotai kántort.
Mindegy, azért a királyi leiratnak, dacára a Szathmáry gyenge hangjának, volt mégis annyi ereje, hogy berekesztette az ülésszakot. (Tizennyolcadik szeptemberig nem lesz karcolat.)
A képviselők, akik mint mindig, ma is ülve hallgatták a leiratot, élénken megéljenezték s aztán átküldetett oda, ahol állva fogják hallgatni: a főrendiházba.
Ősi szokás szerint az elnöké lévén az utolsó szó, Péchy Tamás búcsúzott el az ő szokott kedvességével s a Ház őt is zajosan megéljenezte.
A legislegutolsó szó most már az enyém lenne (itt ebben a rovatban), de én bizony egy szót sem szólok, mert engem az ördög sem éljenezne meg érte.
