A T. HÁZBÓL [máj. 13.]
A T. HÁZBÓL [máj. 13.]
Mikor ma beérkeztem a Ház folyosójára, ott azzal a hírrel fogadtak, hogy Szontagh Pál útra készül. Ez pedig rossz jel.
– Hát mért volna az rossz jel?
– Azért, mert Szontagh Pál olyan, mint az időmérő higany-barát volt; mikor rossz idő van, elmegy és elbúvik a horpácsi odújába, mikor a nap kisüt, előjön s ragyogó kedélyét belevegyíti a sugarai közé.
– No, ezt nem tudtam.
– Eleinte csak ritkán járt haza, most csak ritkán jár ide. S ebben benne van az idők jellemzése. Megy, mert holnapután a »milliók« jönnek… Azaz, dehogy jönnek, dehogy. Hiszen éppen az a baj, hogy elmentek – minden előleges búcsúzás nélkül. Az utólagos búcsút akarja kikerülni Szontagh Pál.
Jóízűt nevettem ezen a tréfán, és bementem a tárgyalást hallgatni a terembe.
Kevesen voltak bent, minélfogva gyorsan pergett a törvényhozási rokka. Különösen a jobboldali padok voltak üresek.
– Nini, hol vannak a mamelukok?
– Azok most odakünn lázadoznak a folyosón – világosított fel egy ellenzéki képviselő.
– Lehetetlen – mondám elképedve.
– Igenis lázadoznak. A tegnapi pártkonferencia egészen fölébresztette bennük az alvó tigrist. Zajos napokra virradunk pénteken.
– Pénteken kezdik a póthitel tárgyalását? Milyen gondolat! Egy szerencsétlen napon!
– Nem volt más választásuk. Mert holnap meg 13-ika van. Végre megcsíptük őket!
De már azt csakugyan megnézem, ha a mamelukok lázadoznak, gondoltam magamban. Mert úgysem láttam még soha lázadást.
Otthagytam rögtön a termet a nyakamba vettem a jobboldali folyosót.
Csakugyan temérdek képviselő járkált künn. Kikerestem magamnak a legelégedetlenebb képűt, s elkezdtem faggatni, mi a helyzet szignatúrája?
Mordult egyet és vállat vont.
– Mi a baj? – kérdem élénken. – Nem tetszenek az állapotok?
– Hm, hja… bizony bizony. Hanem hát persze… Ezek a miniszterek!… Ezek az államtitkárok! Hm, hja. Nem élünk komoly időket!
Csalódva sétálok odébb; de a lázadó mameluk utánam fut és megkér, hogy ne írjam meg valahogy azt amit mondott.
A korridor tájékán megint találkozom egy mamelukkal, aki sopánkodó arcot vág:
– Na, na… – suttogja. – Ez a népfölkelés! S most megint ezek a milliók! Szó ami szó! Komoly időket élünk…
S ezzel ő is megkér, hogy valahogy tovább ne adjam, amit mondott.
Pedig hát az egyik csak azt mondta, hogy komoly időket élünk, a másik meg azt mondta, hogy nem élünk komoly időket.
(Hát tessék már most ebből eldönteni, milyen időket élünk.)
Hanem azért el nem csüggedve, tovább folytattam fölfedezési utamat: hátha mégis rábukkanok a lázadási csírára valahol. Különösen egy halkan diskuráló csoportot vettem gyanúsan szemügyre. Úgy néztek ki, mint az összeesküvők. Komolyan összeráncolt homlokkal beszéltek és élénk taglejtésekkel.
Vigyázva közelegtem feléjök, hogy meghalljam, miről beszélnek.
Hát biz azok arról disputáltak, hogy melyik diaeten classisba számítható rang szerint a képviselő.
Felkacagtam.
…Azok a képviselők, akiknek ilyeneken jár az eszök – sohase csinálnak lázadást.
Bementem hát egész nyugodtan újra a karzatra és megnyugtattam az illető ellenzéki képviselőt: hogy van ugyan némi lázadási csíra a kormánypárti képviselőkben, hanem ez még olyan parányi, hogy legalább tíz esztendő kell neki a kifejlődésre.
Ezalatt vége lett a népfölkelési törvény paragrafusainak, Fejérváry diadalmasan csapta össze aktáit s az elnök megbillegtette a csengettyűt – hogy ne tessék még elmenni, még lesz egy felvonás, egy interpelláció.
Horváth Gyula volt az interpelláló, akiről megírtam már egyszer, hogy vannak téli és nyári beszédjei.
A téliek ellenzékiek, a nyáriak kormánypártiak. (Ki volt az akkor fejtve, hogy miért.)
Ma egy tavaszi beszédet mondott. Félig ellenzéki volt, félig kormánypárti.
Az erdélyi hitelviszonyok ügyében interpellált éles hangon ugyan, ki-kicsapva a pártélet évek óta folyton szűkebbre szoruló korlátain, de nemes nyíltsággal, férfias modorban szólott és a meggyőződés tiszteletre méltó melege rezgett előadásán.
Tisza megnyugtató módon válaszolt, röviden és ügyesen, de ez ideig a Horváth Gyula fejében megint meggyűlt egy csomó ellenzéki anyag, minélfogva még egy szúrós pótbeszédbe csavargatta bele a »tudomásul veszem«-et.
…Hát egy lázadó mégis akadt, de a nyilainak hegyibe, hogy ne szúrjanak, ólomgombot tett.
