A T. HÁZBÓL [máj. 15.]
A T. HÁZBÓL [máj. 15.]
Komoly nap volt. Ma senki sem nevetett. Ma én sem kívánok megnevettetni senkit. (De nem is lehet, mert húszmillióra menő humor csakugyan nincsen bennem.)
Csak a napfény nevetett be a nagy fedélbeli ablakon. De annak könnyű, mert nem adófizető polgár.
S ha már nevetett, bearanyozta a miniszteri székeket. Sohasem is volt azoknak erre nagyobb szükségük. Szinte kopottnak, vedlettnek látszott ma a bársonyuk.
Ott ült az egyikben Kemény Gábor. Kényelmetlenül, idegesen mozgott benne. Gróf Szapáry Gyula a másik széken himbálózott mérgesen, hamvas, barna haja kuszáltan volt szétesve a gömbölyű feje körül. Szapáry mellett mélázott a kabinet feje (nagy fej ahhoz a vékony testhez), szemeit elfedte a kék pápaszem, de mintha hazafias aggódás tükröződnék a homlokán, ahol eddig mindig csak az erély ült.
Az ellenzéki padok meglehetősen benépesültek, de harci hangulat éppen nem volt észrevehető. Csak a habarékpártról hangzott egyetlen egyszer, midőn a Szapáry beszéde alatt egy kis vékony helyeslés cseppent egy-egy kormánypárti ajakról, hogy »csendesebben urak, ma csendesebben!«
A karzat szintén megtelt – de a női része is férfiakkal. Künn a folyosón néma csönd honolt, csak Gyulai Pál zsörtölődött egy szögletben azokkal, akik véletlenül útjába kerültek. (Ő is ilyenkor jön ide ellenzékeskedni, – mikor mindenki azt csinálja.)
Mondanom sem kell talán, hogy a póthitelről szóló javaslat került tárgyalásra. Húszmillió forint, amit a kormány megszavazás nélkül költött el. Tulajdonképpen csak formahiba mert – igazolt dologra költötték, a Ház úgyis megszavazta volna. De megszavazás nélkül mégsem szabad húszmilliót elkölteni. A Ház büdzséjoga kétségtelenül meg van sértve.
A Ház haragszik.
Nem az ellenzékiek kardcsörtetése a rettenetes, hanem a kormánypárt hallgatagsága.
Még eddig egyetlen kormánypárti szónok sem iratkozott fel a védelemre.
– Hiszen csak ne szeretném olyan nagyon Tiszát! – mondják némelyek sóhajtozva.
Maga a két előadó, Lukács László és Hegedüs Sándor is ellenzéki akkordokat ütnek meg beszédjükben, ami egészen meghökkenti a szélsőbaliakat:
– Talán meg sem kellene olyan nagyon támadni, mert az ördög nem alszik… még egyszer majd komolyan meg találjuk buktatni Tiszát s akkor aztán elviszi az ördög ezt az országot. Tiszával eltemethetjük azt a csepp liberalizmust is, ami van.
S fogja magát Helfy és egy határozati javaslattal – hogy szélsőbali szólamban írjam – befűt ugyan a kabinet alá, de csak szalonkőszénnel, amelynek se nagy füstje ne legyen, se nagy szaga.
Sokkal erősebb, paprikásabb a habarékpárt szónoka: Horánszky. Ő már tudja, hogy úgysem buktatják meg Tiszát.
Az ellenzék nagy tetszéssel kísérte mind a két beszédet.
Tisza csendesen hallgatta őket. Talán arról gondolkozott magában:
– De jó nektek, hogy most nem én ülök ott, ahol ti és nem ti ültök itt, ahol mi.
*
Izgatottság, harag egyszer sem önté el nyugodt vonásait, pedig hiszem, hogy ő, ki eddig minden helyzetből diadalra verte ki magát, fényes dialektikájával, egyénisége hatalmas ruganyosságával, ma érezte, hogy ez egyszer lehetetlen győzelemre vinnie a pénzügyminiszterét.
Nem az ellenzék miatt, de mert csakugyan rendetlenségek történtek az államháztartás vitelében és mert az elköltött milliókat meg nem szavazhatja semmiféle többség úgy, hogy azok ezáltal visszatérjenek a Szapáry sárgás bőrtárcájába, mely ott kacérkodott acélzárával a miniszterek előtti keskeny asztalon.
A két ellenzéki szónok különben megkönnyíté a pénzügyrniniszter védelmét.
Mert úgy bántak a számokkal, mint a versengő görög jósok, akiket egyszer egy fához vezettek mondván:
– Ha mindent tudtok, hát mondjátok meg hány szem gyümölcs van e fán?
Egyik is mondott egy számot, a másik is, de egyik sem találta el.
Kisült tehát, hogy nehezebb meglátni valamit, ami van, mint megjósolni valamit, ami nincs.
Az ellenzék a könnyebb véget fogja.
Jósol.
