A T. HÁZBÓL [máj. 5.]
A T. HÁZBÓL [máj. 5.]
Ha ékesen akarnék beszélni (de nem akarok) azzal kezdeném, hogy a sisakos Mars megjelent ma a képviselőházban és bekopogtatott az ajtón.
És ha maliciózus ember volnék, azt is beleszőném, hogy a folyosón jövet találkozott Merkurral, aki savanyú képpel távozott a gardrób felé a felsőruháját keresni (valaki azonban már elvitte volt a szegről az ő palástját is) s ezzel a következő párbeszédet váltotta:
Mars: Hova, hova, isten barátom?
Merkur: Tudom is én. De itt már semmi keresetem többé. Nincs már ezeknek semmijök. Jobb ha te is visszafordulsz, Mars.
Mars: Nekem nem pénz kell. Nekem vér kell. S az még van nekik!
Merkur: Úgy? Menj hát, derék Mars, és vedd ki a részedet te is.
Mars hát ment és bekopogtatott az ajtón:
– Ide azzal az emberanyaggal! – süvítette be zordonan…
Ilyen ékesen tudnék én írni, ha akarnék, de mivel prózai világot élünk és az ékes hasonlatokat, merész metaforákat kivette árendába a habarékpárt, hát egyszerűen bevallom, hogy Merkur nem volt ott (elvitte az már az utolsó pénzes zacskót még húsvét előtt), sőt Mars isten úr sem fordult meg a Házban, hanem igenis ott tündöklött egy katonai uniformis a Fejérváry miniszter háta mögött s hogy az illető ezredesnek legyen hova néznie méltó helyre, ha netalán megunná magát, míg a civilek haszontalan orációkkal ölik az időt, a karzaton is volt egy uniformis. Azonfelül egypár vén anyóka ült fent, akiknek katona unokájuk van s ezen a jogcímen érdeklődnek a népfölkelési javaslat iránt.
A képviselők csak gyéren töltötték be a padokat. Fázékonyan húzódtak egymáshoz. Kényelmetlen hideg levegő volt a fűtetlen teremben.
Az öregek, akik már nem lesznek »népfölkelés«, a folyosókon segítettek Tiszának igazságügy-minisztert találni, de persze a Tisza tudtán kívül, aki ma nem volt jelen az ülésen.
Nehányan a fogukat piszkálták egy-egy fülkében: ezek a királynál ebédeltek tegnap. Tisza is bizonyosan ott reggelizik ma.
Általában mindenen meglátszik, hogy a király otthon van. Udvari bonmot-k szállingóznak szerte, két fehér cédula hirdeti a folyosón, hogy akik az estélyre nem mehetnek, hol menthetik ki magokat. Egy udvari tiszt alakja feltűnik a karzaton.
Bent ezalatt nyugalommal, és mondjuk ki a mai szónokok dicséretére, igazán tárgyilagosan folyik a tárgyalás. Fejérváry báró, noha ő az első miniszter, akit Tisza ilyen fontos pillanatban magára hagy, egy váratlanul ügyes beszédet tart a javaslat mellett.
Nini – csodálkozik mindenki –, milyen hévvel, milyen szabatosan beszél s mennyi reverenciával a parlament iránt – mintha sohasem lett volna katona.
… S a minisztertől jó taktika volt, hogy ő maga éppen akkor vetkőzött ki teljesen a mondurból, mikor az egész országot abba akarja bújtatni…
Meg is éljenezték rokonszenvesen.
De a javaslat iránt bizony nem nagy lelkesültség van.
Mert hát furcsa dolog az a háború, kivált ránk nézve. A Vadnai Károly ügyes beszéde után, melyben tárgyilagosan mutatja ki, hogy a javaslat a létért való küzdelem követelése, melyet meg nem szavazni felelősség terhe nélkül nem lehet, kimentem a jobboldali folyosóra, ahol egypár mameluk elkomorodva hánytorgatta a jövőt:
– Bizony erősítenünk kell magunkat, mert milyen rettentő csapás volna az ránk nézve, ha még egyszer megvernének bennünket.
– Igaz – gondoltam magamba, és e sötét gondolat nyomása alatt átballagtam a másik folyosóra, ahol az ellenzék komolyabb elemei dugták össze a fejüket, ekképpen elmélkedvén:
– Milyen rettentő csapás volna az ránk nézve, ha egyszer mi vernénk meg valakit.
– Hogyan, ha mi vernénk meg valakit?
– Már ti. a közös hadsereg. Mert akkor aztán kifeszítené mellét a militarizmus s ugyancsak nem respektálná az alkotmányt.
»Hja ebben is lehet valami, – tűnődtem magamban. – Két oldala van a dolognak. Ha bennünket ver meg valaki, az is baj, ha mi verünk meg valakit, az is baj… Milyen szerencse, hogy nem vagyok képviselő, mert most nem tudnék hova lenni a lelkiismeretemmel: hogy melyik a kisebbik baj? De minthogy “népfölkelő” még vagyok, hát talán mégis jobb volna, ha mi vernénk meg valakit…«
E pillanatban ment el mellettem herceg Odescalchy Gyula, örök derült, kedves mosolyával az arcán.
– Pompásan beszélt – mondja vidáman.
– Ki? – kérdik mohón.
– Gajári. Tökéletes igaza van.
– Hát megszavazod?
– Hogyne!… Milyen javaslat! Minden fiatal férfi kimegy az országból… Teringette!… Úgy néz ki az egész, mintha magam terveztem volna ki.
S most látom csak, hogy nem két oldala van a dolognak, hanem három.
