A T. HÁZBÓL [márc. 13.]
A T. HÁZBÓL [márc. 13.]
Ma jól mulathatott a hölgy-karzat.
Mert szerelemmel kezdődött az ülés. Adonis úr, aki a szerelmet magyarázta Steinacker volt, de a hasonlat, mely Tiszának a városok iránti érzelmeiből szövődött, annyira átcsapott a trivialitásba, hogy valaki jóízűen közbekiáltott:
– Loquamur latine!
Steinacker után Meszlényi Lajos, Meszlényi után a nagy Veszter beszélt. Az előbbi a megyét védte, az utóbbi pocsékká tette. (Mind a kettő ellenzéki.)
Többnyire a főispánokat szidták a mai nap szónokai.
De a legjobbat Olay Szilárd mondta a folyosón, amidőn szomorúan felsóhajtott:
– Mik lesznek a főispánok? Ötvenkét belügyminiszter – akiket nem lehet meginterpellálni.
S ebben a sóhajban lelkének minden fájdalma bent rezgett.
Veszter unalmas volt és laza, felületes szólamokkal és közhelyekkel töltött ki egy fél órát.
Egy nem egészen jelentéktelen képviselő szellemesen jegyezte meg:
– Az még csak jó volna a megyének, hogy Veszter támadja, hanem az a baja, hogy Mocsáry védelmezi.
Gyorsan jöttek és pusztultak a szónokok: kisebb emberek kisebb beszédekkel. Sokan kitörülköztek, látván a Ház türelmetlen hangulatát, úgyhogy egyszerre csak azon vették magukat észre, hogy Csanády Sándor áll fel.
Gróf Bánffy Béla, aki az elnöki széket foglalta ma el, ijedten látta az elnökök »fehér kísértet«-ét fölemelkedni. Szíve hangosan dobbant meg. Most fogja letenni az elnöki próbát. Mert addig nem elnök az elnök, míg egy Csanády-féle beszédet végig nem elnökölt. Ezzel teszi le a remeket.
Az öreg kurucnak az volt az első dolga, hogy csendesen hátranézett:
– Van még felírva valaki?
– Nincs! – kiáltották.
– Hát akkor jó – dörmögte, előszedvén a papírjait, melyeken a beszéde van leírva, s kinyújtván nyakát, elkezdte ropogtatni szokott mondásait: »elvtagadás«, »Tisza Kálmán«, »árulás«, »bűn«.
Bánffy félbeszakítja:
– A parlament méltóságának megfelelően válogassa a szavait.
– Hiszen eleget válogatja! – kedélyeskedett közbe valaki a szélsőbalról.
Csanády tovább is danoló hangon szórja stílusának vadvirágait, s csodálkozik rajta, miképp tűri meg a király Tisza Kálmánt a miniszteri széken.
Bánffy zajos helyeslések közt szakítja félbe ismét:
– Ne méltóztassék a vitába őfelsége személyét bekeverni.
Csanády vállat von.
– Hiszen ha őfelsége maga mellett olyan tanácsost megtűr…
Eközben tovább beszél, de már mindenki unja megszokott ízetlenségeit, s általánossá válik a figyelmetlenség.
Az elnök csenget, ez egyszer pusztán azért, hogy a csend helyreálljon.
De Csanády mint a jól bedresszírozott cirkuszparipa megszokta már, hogy amint a csengettyű éles szava rezzen, legott megáll a szó közepén is, s némán, szelíden várja, míg megdorgálják, hogy aztán megint odább mehessen a szokott cirkulusban egy darabig.
Most is úgy történt, jámbor türelemmel várta a megrovást. Bánffy zavarba jött, midőn észrevette, hogy a csönd beállt, de a szónok nem indít.
Csanády is zavarba jött, hogy a csengettyű megállította, de az elnök egy szót sem szól.
Hát mi lesz ebből?
Kínos csend következett egy-két másodpercre.
Végre az elnök feltalálta magát, nyájas hangon mondván:
– Méltóztassék folytatni!
Az elnöki hang nyájassága még jobban kihozta a sodrából Csanádyt. Zavartan rázta fejét. Kalimpált a kezeivel, s hirtelen elhadarván, hogy nem fogadja el a javaslatot, lekuporodott a helyére.
Ez volt egyedül, ez volt az oka, hogy ma megint hosszabb beszédet nem mondott Csanády.
Pedig ma ő is elkelt volna. Mert már Herman Ottó is csak azért állott fel, hogy kihúzza az időt, azoknak a szónokoknak, akik csak holnapra készülnek el. De Herman még töltelékül is olyan beszédet tud mondani, hogy több tartalom van benne, mint esetleg a holnapiakban, amelyek még mosásban vannak.
Herman velem kezdte a beszédét, én vele végzem a karcolatomat.
Ha akarnám, személyes ügyben vehetnék most magamnak nehány sort.
De tekintettel az előhaladott időre (esti 9 óra lévén) elállok.
