A T. HÁZBÓL [márc. 12.]
A T. HÁZBÓL [márc. 12.]
A lapszusok napja volt. Almássy Sándor »közizgatás«-nak nevezte a javaslatot, amely ellen beszélt, Szalay Károly »miniszter úr«-nak titulázta Szilágyit, aki ellen beszélt.
S csupán ez adott némi említésre méltó nevezetességet felszólalásaiknak.
Ma már beállott a vita bágyadtsága. A lankás padsorok néptelenül tátongnak. S a tanácsteremnek, e soha nem pihenő kolossznak, hol örökké jár, tipeg-tapog, jön-megy, közbeszól, ásít, prüsszent, hajlik, mozdul valaki – megvan már a nyolcadnapos spleenje: fáradt, lankadt és türelmetlen.
A folyosókon kezdenek már másról beszélni, nem mindig a közigazgatási javaslatról, jeléül annak, hogy ráuntak. A megzsibbadt hazafiúi idegeknek új táplálék kell. Találnak is nyomban. Ott van a népfölkelés. Az is jó téma – az elkeseredésre.
– Borzasztó vakmerőség! – rikácsolja egy elégedetlen. – S ezt a választások előtt hozzák be!
– Egészen fölösleges – jegyzi meg Andreánszky Gábor –, ha így gazdálkodnak, fölkel a nép magától is.
Mások a Szilágyi dolgát találgatják: a nagy titkot, mely sehogy sem tud a héjából kihámlani.
Szubtilis szálakból font intrika viszi-e Szilágyit kifelé… vagy pedig aranyos ígéret? Ha ugyan nem puszta csalóka lidércfény?
Mert az bizonyos, hogy viszi: a ragyogó tehetségű vezérnek már kívül lóg az egyik lába.
– Úgy járt tegnap a szegény Szilágyi – siránkoznak rajta krokodilus könnyekkel a volt párthívei –, mint az az óriás rézpénz a devalvációkor: reggel még harminc krajcáros volt, délután már csak két garasos.
– Emlékszem – teszi hozzá egy még maliciózusabb párttag –, de arra is, hogy nem akarták aztán még annyinak sem beváltani.
Most válik csak ki, mekkora hatalmas alak Szilágyi, ha egyedül áll is. Mintha egy nagy oszlop ingadoznék, szinte mozogni, recsegni látszik bele az egész épület.
Nem pusztán annyi ez, mintha egy bútor innen amoda lökődik, hanem egyszerre más, előre beláthatatlan alakzatot nyer minden: az egyik szöglet behorpad, a másik kijjebb dudorodik és tudja isten mi minden lesz, ha lesz…
Hja, ha úgy tudnám a dolgot, ahogy Tisza, szívesen lebbenteném fel a jövő fátyolát, de mert csak annyit tudok róla, amennyit Szilágyi Dezső, kénytelen vagyok – áttérni Zayra.
Mert arról bizonyosan tudom, hogy nem lesz a Tisza-kabinetben soha miniszter.
Pedig ma ő is engesztelékeny hangon beszélt (és pedig olyan hosszadalmasan, hogy valaki ad kaptam Czáj elnevezte Száj-nak.)
Majdnem az egész ülést ő töltötte be, leszámítván a már említetteken kívül, a Busbach ügyes rögtönzését éppen Zay uraimék ellen, és a Török Zoltán, e kiváló fiatal politikus sikerült beszédét, melyben a választás mellett szólt, melegen emlékezve meg a megyéről. (Istenem, mégiscsak szép dolog az, ha valaki nógrádi ember!)
De térjünk vissza Zayhoz. A hosszú vékony férfiú előadási modora olyan, mint a permeteg eső (nemcsak azért, hogy az eső sarat csinál), lassan potyognak nála a szószemek, álomba ringatón. Az új elképzelt főispánokat szidja, de olyan hangon, mintha altatódalt dúdolna nekik, panaszkodik nyögdécselve, hogy ez a törvény a nemzetiségek ellen van, pedig a magyar állam – úgymond – sokkal erősebb, mintsem rászorulna ily eszközökre.
Egyszer-kétszer fölhangzik egy-egy »helyes«. Az emberek kíváncsian néznek oda, hogy ki az? Bizonyosan Steinacker.
Dehogy!… Hisz a gróf Apponyi Albert! (Alkalmasint Mocsáryt szupleálja.)
Az óra már egyre jár és még a Zay szája is egyre jár, mindig lassabban, vontatottabban, vékony téglaszín ajka úgyszólván nem is mozog. Mintha csak a szakállából szedegetné ki a szavakat.
Az öreg Pulszky, aki ott ül az előtte való padban, szétterül, izmos karjaira hajtja hatalmas sörényű fejét s elalszik. A tavaszi napfény, mely a hármas ablakon át besüt, kacéran melengeti a feje búbját.
A szomszédságban lappangó Göndöcs észreveszi az alvó Pulszkyt, s gúnyosan vigyorogva mutogat jobbra balra, felhíván a sajátszerű jelenetre a képviselőtársak figyelmét, mintha mondaná:
– Hallatlan! Az öreg Pulszky elaludt!
De addig-addig pajkoskodik, elevenkedik a főtisztelendő úr, míg az ő gömbölyű vidám feje is bágyadtan ereszkedik alá a padra, a szemei egyre kisebbek-kisebbek, még fölpislant egyszer-kétszer, de aztán a héjak rájuk borulnak, keze lecsüng, melle megzörren.
S most már ott alszik a két öreg egymás mellett, s csöndes illedelmes hortyogásuk belevegyül a Zay Adolf panaszaiba s így együtt megy be s megy ki a miniszterek fülein.
