A T. HÁZBÓL [márc. 20.]
A T. HÁZBÓL [márc. 20.]
A részletes vita erősen foly. Fárasztó, kényelmetlen; mert örökké együtt kell lennie az egész parlamenti gépezetnek. Nem tudhatni melyik pillanatban kerekedhetik szavazás.
A folyosók tömve vannak folyton folyvást. A szivarfüst terhesen kavarodik fölfelé, mint egy felhő.
Néha órahosszat nyargalnak egyetlen §-on (a 23-ikra például éppen nyolc indítvány jutott és 15 szónok).
Azalatt vígan lehet ott künn tölteni az időt. Szontagh Pál új anekdottákat hozott Berkiből és egy penészes garast a Rákóczi-korból.
Nosza körüle gyűltek az ismerősök, s ő nyomban kiosztja, amit hozott. Tőlem is megkérdi:
– Mi kell? Egy adoma-e, vagy a garas?
– A garas – mondám és elvettem tőle. Ez volt az első garas életemben, amit hírlapírói minőségben a publikumtól kaptam.
(Hogy mért említem ezt fel, majd kitudódik a karcolat végén. )
A folyosó egyéb vidékein is szerteszét, tömör gruppok képződtek, mindenféléről beszélgetve:
Miért megy Londonba Szilágyi? El akar szakadni Pulszky Ágosttól! De nini, mi lesz Bismarckkal? Az Apponyi berlini útja hova maradt? Bizonyosan azért nem ment el, mert Tiszának nem volt ellene kifogása…
Egy alföldi mamelukot, ki csak ma érkezett meg az általános szavazásra, gúnyos megjegyzésekkel vesznek körül.
– Hát most kell jönni? Ez a fegyelem!
– Ugyan hagyjatok békét. Örülhettek, hogy még életben vagyok, és kezet foghatunk egymással.
– Mi bajod volt? – kérdik mohó részvéttel.
– Keresztüljöttem a szolnoki hídon.
De míg ilyen pajkos enyelgések fűszerezik a délelőtt unalmát, egyszerre óriási erővel megrezzen a csengettyű, harsány riadót verve az épület minden részében.
Mintha azt kiáltaná a reszkető villanydrót: »vész! vész!«
A képviselők otthagynak mindent s lihegve futnak, egymás hátán tódulnak a tanácsterembe. S ijedten néznek ott szét, hogy mi történik.
Ott bent azonban a legnagyobb szélcsend van. Lázár Ádám beszél, elálmosítón, csöndesen… A berohanók fürkésző szemmel tekintenek az elnökre, az elnök bámészan nézi vissza őket, s maga Lázár Ádám van a legnagyobb zavarban. (Nincs ő hozzászokva, hogy annyi ember előtt beszéljen.)
Akadozik, hebeg a nagy szokatlanságban, s a következő gondolatok nyilalnak agyán át: Mióta lettem én vonzerő? Az ördögbe is, csak már kimenne ez a sok ember. Mit akarnak velem? Nem vagyok én olyan hiú. Nem azért beszélek én, hogy azt valaki hallgassa.
Néhány képviselő odamegy az elnöki emelvényhez.
Péchy már messziről rájok riad:
– Mi történt veletek, hogy úgy berohantok?
– Éppen azt akartuk kérdezni, hogy miért telegrafáltál be, kegyelmes uram?
Tiltakozik erre az öreg Péchy:
– Én? Benneteket? A Lázár beszédjére? Hát olyan kegyetlen embernek nézek én ki?
– Pedig tény. Még most is zúg odakünn a csöngettyű.
– Hozzá se nyúltam – csodálkozik Péchy. S mindjárt megindítja szelíd két kék szemét vizsgálatra.
S íme észreveszi, hogy visontai Kovách László, aki az emelvényre dőlve mereng, éppen a csöngettyűre talált rákönyökölni s amint egyet-egyet mozdult, nagy sikongatással futott szerte a hívó szózat.
A Kovách László könyöke elnökileg eltávolíttatván a csengettyűről, most már beállott a közcsend, újra kiürült a terem s ment minden tovább a maga rendjén.
Az egész vita úgy néz ki, mint egy nagy párbeszéd Tisza Kálmánnal; egy szónok fölkel, mond valamit, felel rá Tisza, más szónok jön, mond valamit, felel rá Tisza, harmadik szónok jön stb.
Hanem a nap hőse, az mégiscsak most jön, ti. a nap hőse Komlóssy volt.
A fiatal szónok a 26-ik §-nál azt a stiláris »módosítvány«-t ajánlotta a Háznak, hogy csak a keresztény szerkesztők adóját számítsák kétszeresen, s ezen hazafias idea kapcsában pocsékká tette a lapokat és az újságírókat.
Megijedtem. No, ez bizonyosan látta azt a garast, amit Szontagh Páltól kaptam. És most mindjárt rám süti, hogy engem is megfizetnek.
El is határoztam, ha elmúlik rólam ez a veszedelem, neki ajándékozom a garast.
De mégse: hiszen az van ráírva, hogy »pro libertate«. Gúnynak vehetné.
A veszedelem szerencsésen elmúlt a Rákóczi-garas miatt, hanem egy gyanús passzus mégis volt a beszédjében, mely így hangzott:
Egy lap pedig azzal tartja fenn előfizetőit hogy e Háznak egyik vagy másik alakjáról naponta komikus és szatirikus tudósításokat közöl; akkor ne csodálkozzunk, hogy nem övezi nagy nimbus a képviselőket.
Hüm! Ez alighanem vonatkozik az én karcolataimra?
Hát igazán a »Pesti Hírlap« rombolná le a képviselők nimbuszát?
(Ne tessék szatirizálni tisztelt képviselő úr.)
Én azt hiszem, mindenkit annyi nimbusz övez, amennyit megbír. (Többet a választókerület se rakhat az emberre.)
S aki mennyit megbír, annyit abból meg is tarthat.
Egyes embereké, az igaz, nő az időben aszerint, hogy cselekszenek és beszélnek, másoké ismét csökken.
De hogy mit törődik ezzel éppen Komlóssy képviselő úr?
Hiszen az ő nimbusza még sohasem volt olyan, hogy csökkenhessen.
