A T. HÁZBÓL [márc. 6.]
A T. HÁZBÓL [márc. 6.]
Minden napra jut egy Horváth és egy professzor.
A professzorok elaltatják a Házat (még a Vámos szörnyű hangja alatt is elszenderedtek némelyek), a Horváthok fölébresztik.
Tegnap Horváth Gyula beszélt igen szépen, ma Horváth Lajos miskolci képviselő beszélt remekül, legközelebb meg Horvát Boldizsár szólal föl.
Horváth Lajos beszéde valódi esemény erejével hatott. A nemes hang, mely átlengte, a világos, tömör és mégis színgazdag előadás vonzóvá, úgyszólván fülbemászóvá tette. Nem élt szofizmákkal, mint igen gyakran Szilágyi, ki mesterileg vezeti le belőlük, amit akar, nem gruppírozta olyan művészettel az érveket, mint Apponyi szokta, hogy okoskodásának szálai mindég egy légycsapóban futnak össze.
Noha már a negyedik napra került, mégsem járt úgy, mint az orátorok nagy része, hogy az előttevalók mondják el az eszméiket.
Sok érdekes, új és tanulságos dolgot hozott fel. Legváratlanabb volt az, hogy a kinevezett tisztviselők barátja, de egyszersmind a megyei autonómia kiterjesztésének (a kecskének és a káposztának). S ezt úgy gondolná, hogy a megyei ügyekben ne az állam, de maga a megye gyakorolná a felügyeleti jogot az állam által kinevezett tisztviselőkre.
Mély figyelemmel hallgatták s mikor monumentális beszédét bevégezte, harsány »éljenzés« zúgott fel a baloldalon.
– Öt percnyi szünetet kérünk – kiálták mindenünnen.
Az elnök megadta szívesen. Hiszen mi az az öt perc '?
Míg egy cigarette füstje elszáll.
S mire egy cigarette füstje elszáll, csak annyi ideig él egy beszéd. Azután a másé jön és eltemeti az előbbit, mint a lehulló falevél az alattavalót.
A képviselők a hatás nyomása alatt tódulnak ki a folyosóra. Vadnai Károly ragyogó arccal kiáltá:
– Van ám ész Miskolcon!
(Ez igaz is; a csiszlikek városa régen híres arról, hogy jól válogatja meg embereit.)
A folyosón nem beszéltek egyébről, mint a Horváth beszédjéről addig az öt percig. A magasztalás szava ritkán volt olyan nyúlékony, mint most öt percig.
– Fölséges beszéd volt! – Lelkesültek még a mamelukok is a bámulat öblös hangján az első percben.
– Okos ember az – mondták a másik percben.
– Sok igazat mondott – jegyezték meg lehűlve a harmadik percben.
– Nehéz lesz megcáfolni – töprengtek a negyedik percben.
– Nono! – vetették oda félvállról az ötödik percben. – Majd legyűri azt Tisza!
Hát a hatodik percben?
A hatodik percben megszólalt az elnöki csöngettyű, »csiling csiling«, de a jegyző megtoldta még a szünetet, Margittay Gyulát híván fel szólásra. Ámbár aztán nemsokára megrezzent a villanyos drót, hogy Tisza beszél.
A Horváth beszéde egyszerre kiröpült a fejekből (hogy oda többé vissza se térjen), rohant be mindenki a »generális«-t hallani.
Ma felülmúlta magát, meggyőző hangon, lendületteljesen beszélt.
Ereje nőttön nő, nemhogy hanyatlanék. Úgy állnak előtte az ellenzéki argumentumok, mint a cserépfazekak. Az egyiknek a fülét töri el, a másiknak az oldalát horpasztja be, a harmadikat csak megkongatja és gúnyosan rámutat, hogy »nini, üres«, a negyediket még meg is dicséri, hogy nagyon jó anyagból való, hanem a kiégetése hibás.
Mikor azután szétzúz, összetör minden argumentumot s teljesen simán, selymesen marad előtte az egész mező, előveszi a maga legjobban fenyegetett porcellán fazekait, a főispánokat, s szépen lefújja a rájuk szórt port…
Percekig tartó taps és éljenzés viharzott fel.
Tisza izgatottan nézett az órájára (de nem azért, hogy kiszámítsa meddig éljenzik), összeszedte az írásait, vette a borzas cilinder kalapját.
– El akar menni – suttogtak az ellenzékiek.
– Nem akarja meghallgatni Apponyit! Bizonyosan valami harag van köztük.
De Tisza éppen egyenesen Apponyihoz ment, s halkan mondott neki valamit.
– Ahá, le akarja beszélni. Hogyisne! Csak azért is halljuk. Halljuk Apponyit!
A jegyző »Apponyi«-t szólítja.
Tisza távozik a teremből.
– Szökik! – kiáltja egypár hang a szélsőbalról.
Tisza meghallja, megáll, odanéz, s aztán csendesen, szelíden, mint egy mártír, visszaindul a piros széke felé, megmagyarázni a zajongóknak, hogy Bécsbe kell mennie a gyorsvonattal s éppen azért mentegetőzött Apponyinál, nehogy kicsinylésnek vehessék, ha ilyen jeles szónokot meg nem hallgat.
S ez volt az első eset, hogy valaki a parlamentben az utánaszóló beszédére reflektált.
